Középiskolában, gimnáziumban nem úgy indult, hogy „én aztán antropológus leszek". Eredetileg orvosi egyetemre készültem, de ez több ok miatt sem jött össze. Az egyik talán az, hogy édesapámnak - ugyan nem dicsekedett vele - '56-os múltja volt, és ez akkoriban eléggé kizáró oknak minősült. Így hát a gimnázium után először Szombathelyen a kórházban helyezkedtem el, majd ezt követően az Országos Mentőszolgálatnál találtam állást a kivonuló szolgálatnál. Itt voltam főállásban tizenegy éven keresztül.

Közben levelező tagozaton elvégeztem a biológia és földrajz szakot az akkor még Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán. Ezután - még mindig a mentőknél maradva - gondolkoztam azon, hogy hogyan, milyen irányba lehetne ezzel a végzettséggel tovább mozdulni. Pont akkor indult Budapesten, az ELTE-n posztgraduális képzésként az antropológus-humánbiológus szak, amit Eiben Ottó professzor indított abból a megfontolásból - szembesülve azzal a ténnyel, és felelősnek érezve magát a szakmáért - hogy Magyarországon hiányzik a fiatalabb korosztály az antropológiából, humánbiológiából, és ha az ő korosztálya nyugdíjba megy, akkor nincs megfelelő utánpótlás. Ezért szervezte meg ezt a három éves kurzust, ami minden hónapban egy teljes heti képzést jelentett. A szakma legkiválóbbjai tanítottak minket, mindenki a saját munkaterületét, saját tudományterületét adta át, például Szentágothai János professzor, László Gyula és Ádám György professzorok is ott voltak az előadóink között.

Ezt követően sikerült előbb óraadói, majd részfoglalkozási állást találnom a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, Izsák János professzor tanszékén, az Állattani Tanszéken, ahol aztán két félév után sikerült teljes állást kapnom. Ez volt az időszak, amikor felhagytam a főállású mentőzéssel, és attól kezdve még tizenhat évig részfoglalkozásban - hétvégenként és éjszakánként - töltöttem a mentőszolgálatnál az időmet, remélhetőleg mind a betegek, mind a szolgálat, mind a magam hasznára.

Ahogy ide kerültem a tanszékre, ezzel egy időben kezdtem meg Ádám György professzornál „A viselkedés neurobiológiája doktori programjában" a PhD tanulmányaimat is, annak humán alprogramjában, klinikai alkattani témában. Eiben professzor volt az, aki ehhez támogatást, illetve buzdítást adott, és ebben a témában szereztem aztán PhD fokozatot.

Tehát nem úgy lesz valaki antropológus az esetek többségében a magyarországi antropológusok életrajzát látva, hogy kisgyermek korától arra készül, hanem legtöbben ahogy én is, kisebb kitérővel kerülnek ide. Az lenne az igazi, ha valaki egy biológia alapfokozattal, például az antropológus-humánbiológus képzést tudná választani, ha ilyen álmokat dédelget. Ez azonban már nem működik így, ugyanis ez a képzés sajnos a lecsökkent érdeklődés miatt mára megszűnt.

Azóta hogyan lehet antropológussá válni? Elsődlegesen a nagyobb tudományegyetemek (ELTE, Szeged, illetve Debrecen) biztosítanak lehetőséget arra, hogy valaki a biológus szakos képzés keretein belül ilyen témával foglalkozzon. Az ELTE-n növekedésvizsgálatokba, Szegeden történeti embertani témába lehet bekapcsolódni, bedolgozni, ebből szakdolgozatot lehet készíteni. Fontos, hogy jó kapcsolatokat építsenek ki a hallgatók a kollégákkal. Ha ez meggyőzően alakul, és vannak pályázati lehetőségek, akkor van arra is példa, hogy ott lehet még maradni az egyetemen és egy PhD képzésbe be lehet kapcsolódni - ilyen módon válhat valaki jelenleg ennek a tudományterületnek a művelőjévé.

Jelenleg milyen kutatási témákkal foglalkozik?

Itt Szombathelyen szerencsére ma már nem egyedül vagyok: egy volt csoporttársam, Suskovics Csilla a Testnevelési Intézetben tanítja az anatómiai tárgyakat, illetve foglalkozik sportantropológiával, valamint növekedésvizsgálatokkal. Amíg egyedül voltam, eléggé rányomta bélyegét arra, hogy milyen irányban, milyen kutatásokkal tudtam elindulni. Ez azt jelentette, hogy a Dunántúlon csaknem egyedül kellett ezeket a területek felvállalnom. Az volt a cél, hogy pótoljuk a kiesett, illetve nyugdíjba ment kollégákat ezzel a képzéssel. Ilyen módon három kutatási terület az, aminek művelése rám szakadt, és mind a háromba nagy lendülettel próbáltam bekapcsolódni.

Az első téma a történeti embertan, tehát múzeumi csontanyagok, hiteles ásatásokból származó emberi maradványok vizsgálata. Ezzel egyfajta biológiai rekonstrukció elvégzése, bemutatása; az egykor élt emberek betegségeinek, sérüléseinek, népesedési viszonyainak megismerése a cél.

A másik kutatási terület a klinikai alkattan, ami a betegségek és a testalkat kölcsönhatásait vizsgálja. Ez kétirányú folyamat: egyrészt a testalkat hajlamosít bizonyos betegségek kialakulására, gondoljunk akár a rizikótényezőkre, másrészt pedig a betegség befolyásolja az embert a testösszetevőktől, testarányoktól kezdve egészen a testalkati sajátosságokig, az egész megjelenést, a morfológiai, a szemmel látható és mérhető alkatot.

A legújabb kutatás (1998-hoz köthető a kezdete), amelyben lehetőséget kaptam Eiben Ottó professzortól arra, hogy bekapcsolódjak az akkor már 1958 óta tízévente rendszeresen folyt Körmendi Növekedésvizsgálatba. Ez azért érdekes, mert ezen keresztül megfigyelhetjük Magyarországon azokat a változásokat, amelyek a gyermekek növekedésében és fejlődésében megmutatkoznak a társadalmi, táplálkozásbeli, egészségügyi, lakáskörülmények, etc. környezeti tényezők hatására. Tehát a magyarországi szekuláris trendet, a hosszú távú változásokat Körmenden sikerült először meghatározni, pontosítani. Eiben Ottó professzor ekkor már nagyon beteg volt, így ezt követően ő a vizsgálatsorozatát végrendeletileg rám hagyta. Így 2008-ban már rám hárult az a feladat, hogy ezt a vizsgálatot megszervezzem, illetve lebonyolítsam. Ebből adódik az, hogy az egyik fontos terület, amivel napjainkban is foglalkozom, az ezeknek az adatoknak az értékelése, illetőleg közreadása, hisz egy nemzetközi viszonylatban is fontos vizsgálatsorozatról van szó. Néhány héttel ezelőtt pont Indiából kaptam egy felkérést, hogy egy szakkönyv fejezetét ebben a témában írjam meg. Indiától Kanadáig világszerte mindenhol ismerik és elismerik ezt a vizsgálatsorozatot, és mindig várják az újabb eredményeket.

Milyen útravalót adna a hallgatóknak, akik ebben a hivatásban sikeresen szeretnének helytállni?

Erre a kérdése nagyon nehéz választ adni. Mindenféleképpen a biológián belül az állatvilággal, illetve az emberrel és genetikával kapcsolatos tárgyaknak a lehetőségek szerinti maximális ismerete, amit el kellene sajátítani. Kell hozzá egyfajta elszántság, hogy keresztül akarja vinni azt, hogy ő ezen a területen szeretne dolgozni. Rengeteg pofonnal szembesül az ember, amíg eljut idáig. Munkahelyek szinte nincsenek ma már, ezen a területen is óriási leépítések vannak az egyetemeken és a múzeumoknál is, tehát nagyon nehéz az elhelyezkedés. Szükséges még az is, hogy problémafelvető és problémamegoldó képessége is legyen az illetőnek. Ha valaki rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, az megkap minden támogatást, hiszen igen jók a hazai kapcsolataink. Voltak olyan hallgatóink, akik az itteni kutatásokba való bekapcsolódás után publikációs lehetőségekhez jutottak a segítségünkkel, illetőleg az egyetemi kiegészítést már kicsit a mi féltő, óvó tekintetünk mellett, és külső segítségünkkel végezték el. Vannak köztük olyanok, akik azóta saját, önálló közleményekkel is büszkélkedhetnek, és úgy tűnik, hogy megtalálják helyüket és boldogulnak a szakmában.