Észre sem vettük, és az elmúlt 10 évben a nők hozzáállása a romantikához gyökeresen megváltozott. A fehér lovon érkező szőke hercegekről szóló históriákat kukába hajítva, álmainkban túlfűtött vámpírokat és sejtelmes szexőrülteket várunk kiéhezve, függetlenül kapcsolati státuszunktól.

A szexuális játékok és a pajzán gondolatok már a középkorban nagy szerepet játszottak a közéletben, aminek azonban a hamarosan megjelenő nemibetegségek véget vetettek. 

A ma felfedezhető prüdéria valójában társadalmunk olyan rejtett problémája, melyre kevesebb figyelem jut, hiszen a magánélet rejtelmes bugyrairól beszélni „tabu", „kellemetlen", vagy „illetlenség" (szerintem pedig virágzik a munkahelyi és a közösségi terekbe kiömlő exhibicionizmus, sőt, szinte közönséges módon tálalja és kibeszéli a magánéleti légyottokat - a Szerk.). Egy jó baráti összejövetelen mégis kizárt, hogy kimaradjon egy-egy jó sztori vagy hálószobatitok, amely után rájövünk: minden glória mellett ott lapul a fiókban egy jól elrejtett ördögszarv.

Elgondolkodtató azonban, vajon meddig egészséges egy kapcsolatba kiegészítőket, játékszereket, vagy szerepeket helyezni. Mikortól hívunk szadistának valakit, és mi az a határ, ahol a bilincs már nem csak pikantéria, hanem alapeszköze egy beteg elmének a boldogság eléréséhez?

A fent említett "A szürke ötven árnyalata" című kötet hölgyolvasói egy olyan alakért adnának meg a valóságban - saját állításuk szerint - mindent, akinek gyermekkori traumája miatt szokatlan, hétköznapi szemmel nézve beteg szokásai vannak, mégis rabulejtő belső ragaszkodása az, amit szeretnének kihámozni, és csak magukénak tudni. Azonban, ha az utcán egy ilyen emberbe botlanak, vagy hasonlóról hallanak rózsaszín körítés nélkül, azt nagy valószínűséggel elítélik.

A szerelem illúziója nélkül - mert itt erről van szó - egy ilyen kapcsolat beteges és mindenképp ki kell lépni belőle, mielőtt még jobban bele nem éli magát a szerencsétlen áldozat. Legalábbis ezt mondjuk, mert így jól hangzik. (Mégis csak menteni kell az erkölcsünket!)

Vajon a nők alávetettségének gondolata csak akkor szexi, ha az kellő nehézséggel és kihívással jár? Ha az alávetett - jelen esetben nő - szerepe izgalmassá válik egy kis jutalommal, ami maga a büntető - azaz férfi - egyéniségének megismerése?

Nőként ellenkezünk már csak a gondolattól is, hogy nem lehetünk/vagyunk egyenjogúak, de titkon arra vágyunk, valaki uraljon minket. Szeretjük, ha nem kapunk meg mindent, de szenvedés nélkül unalmas megszerezni. Addig vágyunk a lábunk előtt kúszó, tenyerén hordozó férfire, amíg ott nem terem, és akkor leginkább csak belerúgunk, ha már lábnál van. Lehetséges, hogy genetikailag vagyunk úgy kódolva, hogy a kihívást keressük?

Szexshopok tucatjai virágoznak kicsiny hazánkban, ahol a legkülönbözőbb egyének fordulnak meg. Hétköznapi figuráktól a bohém próbálkozókon keresztül, egészen a komoly üzletemberekig. Annyira eluralkodott rajtunk mégis a prüdéria, hogy előfordul, akivel éppen másokon nevetünk, leszegecselt ágyban várja „kismackóját" otthon. Vagy az anyuka, akivel óvodába visszük gyermekünket, a vasárnapi ebéd megfőzése után fakanalát párjának átnyújtva térden állva térdel és a büntetésére vár.

Egyéni határaink vannak, amikre nem bölcs döntés sablonokat húzni. A jó és a rossz egy szubjektív fogalom, amit még ha akarunk, sem tudunk csak feketén vagy csak fehéren látni. Onnantól, hogy diszkomfortosnak érzünk egy-egy magánéleti szituációt, és ezzel testileg és lelkileg károsodunk, érdemes hiteles segítséget kérnünk. Ellenkező esetben elő a szexi comfixekkel, extrákkal! Miért legyünk kiscicák, ha oroszlánok is lehetünk?