Kígyónyi űr, avagy Tóték tragikomédiája (színikritika)
Képgaléria megtekintése2013.10.04. - 18:30 | FrankenVi - Fotók Csizmazia Ákos
A kígyó, ha a saját farkába harap és önmagát falja fel, egy kígyónyi űrt hagy maga után. S vajon miféle űr marad egy ember után hasonló helyzetben? Milyen körülmény vagy hatalom kell ahhoz, hogy az ember embervoltát falja fel? A Weöres Sándor Színház Tóték című előadása ezeket a kérdéseket boncolgatja.
Ivo Krobot rendezése Örkény István műve nyomán pontosan úgy ad választ a lehetetlen kérdésre - a saját farkába harapó, és önmagát elfogyasztó kígyó után mi marad hátra? -, ahogy arra lehet. Sehogy. Egy élőlény önmagát falja fel. Hogy miért? Talán csak véletlenül, a körülmények áldozataként, talán picit szándékosan és örömmel kínjában, megoldást remélve tettétől; vagy csak pusztán ok-okozati összefüggés vezet e tetthez. Talán olyan dolog ez, amit nem kerülhet el egyetlen ember sem, és sem a béke, sem a háború nem elegendő indok ahhoz, hogy ez másként legyen.
Tóték az idilli kis faluban a fenyőszag, madárhangok fekete bársonyhoz hasonlatos puhaságában élnek és várnak. Várják a hadba vonult fiúkat, várják a hozzájuk érkező őrnagyot, várják a leveleket, és talán mindeközben várják azt, hogy az eseménytelen hétköznapjaik valóban azok maradhassanak, a háború gondolata nélkül. Ez a várakozás a remény. A remény arra, hogy az élet lehet teljesnek gondolt úgy is, hogy igazán sosem lesz semmilyen körülmény egységesen idilli ahhoz, hogy az ember maradéktalan nyugalommal nyújtózkodhasson egyet az asztalfőn. Hiábavaló lenne? Nem, de kétségkívül keserédes állapot.
Az őrnagy az idilli kis faluban a fenyőszag, madárhangok fekete bársonyhoz hasonlatos puhaságában igyekszik megpihenni két a fronton való helytállás időszaka közepette. Az állandó készültség, fenyegetettség és bizonytalanság nyomasztó terhét cipelve képtelen a semmittevés és eseménytelen, hétköznapi élet apróságait élvezni és értékelni. Kényszeresen keres valami elfoglaltságot, aminek következtében nem kell gondolkodnia. Ő is várakozik, mégpedig arra, hogy újra fontosnak és tevékenynek érezhesse magát, méghozzá ott, ahol szerinte a valódi élet folyik.
E két szélsőség találkozása olyan konfliktust szül, amelyet nem lehet megoldani. Legalábbis nem hétköznapi eszközökkel. Ám háború idején nem is olyan egyértelmű, hogy mi számít hétköznapinak, vagy: mi az, ami számít egyáltalán? S bár háborús időkről beszélünk, a kivetítőn éppúgy jelenik meg a frontvonal, mint ahogy mi látjuk a híradókban messzi országok pár perces közvetítéseit. Felkavaró és borzalmas, szörnyűséges és ijesztő, de sem akkor nem tudunk vele mit kezdeni, amikor csak hallunk róla, sem akkor igazán, amikor éppen körülöttünk történik. Mert az ember talán nem is erre van kitalálva.
Hogy mégis mire? Ez egy remek kérdés. Ha sem az éjszakákon át tartó dobozolás, sem a hazájáért vívott harc, sem a béke már-már őrjítő nyugalma nem elégíti ki, akkor vajon mit is tegyen az ember a Földön? Miközben a végletekben elveszti valódi önmagát, határai megszűnnek vagy abszurd magasságokba netán mélységekbe emelkednek vagy süllyednek, egy dolog van, amit mégsem lel, ez pedig középút. Talán azt sem az embernek találták ki?
Ha nem azt a kérdést tesszük fel, hogy miért harap a kígyó saját farkába, hanem azt, hogy milyen űr marad azután, hogy ezt megtette, akkor valami hasonló érzéssel válaszolhatnánk, mint amit a Tóték című tragikomédia adományoz az embernek... Érzéssel. Mert az talán az egyetlen olyan dolog, ami mindenek közül mégis a „legmegfoghatóbb"...
Örkény István: Tóték
- tragikomédia -
„Örkény István művének színreviteléhez Székely Gábor kiváló prágai Macskajáték-rendezése nyitotta meg az utamat, amelyet 1974-ben mutatott be a cseh Nemzeti Színház. A Tóték pedig a Husa na provázku nevű, brünni kísérleti színházban került színre a hetvenes évek közepén. Jómagam a Tótékat a prágai Činoherní Klubban rendeztem meg 1982-ben, és a színház hét évadon át nagy sikerrel játszotta. Eddigi magyarországi öt Hrabal-bemutatóm, három Csehov-rendezésem és egy Kundera-színrevitelem után számomra logikus lépést jelent, hogy Örkény István e művét állítsam színpadra Szombathelyen. Csehovot, aki megértéssel ábrázolta az egyszerű emberek sorsát, valamint Hrabalt és Kunderát, akik nagy hangsúlyt fektettek a XX. században Közép-Európában élők nyakatekert és gyakran abszurd történelmi sorsfordulataira, sok közös vonás köti össze Örkénnyel. A csehek, a magyarok és a szlovákok ezt bőven megtapasztalták. Bizonyos motívumokat szükséges állandóan visszaidézni.
Nagy örömmel várom az újabb közös munkát a szombathelyi társulattal. Érdeklődéssel és csodálattal figyelem azt az energiát, amellyel a Weöres Sándor Színház nem mellőzhető művészeti intézménnyé vált nemcsak saját régiójában, hanem országos viszonylatban is." (Ivo Krobot)
Szereplők:
Szabó Tibor/Őrnagy
Bajomi Nagy György/Tót
Németh Judit/Tótné
Csonka Szilvia/Ágika
Endrődy Krisztián/Postás
Vlahovics Edit/Gizi Gézáné, rossz hírű nő
Díszlettervező: Horgas Péter, Takács Lilla
Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina
Kellék: Nagy Kornél
Koreográfus: David Strnad
Dramaturg: Duró Győző
Zenei vezető: Müller Péter
Korrepetítor: Falusi Anikó
Ügyelő: Juhász Ádám
Súgó: Papp-Ionescu Dóra
A rendező munkatársa: Győrváry Eszter
Nyelvi tanácsadó: Halász András
Rendező: Ivo Krobot
A hírhez tartozó képgaléria
Programkereső
Galéria ajánló
Szavazás
Ön mit szeret legjobban a szombathelyi nyárban?
42% - A Savaria Karnevált.
7% - A rengeteg fagyizási lehetőséget.
8% - A sok gondozott parkot.
14% - A nyugalmat, amit a város atmoszférája áraszt.
20% - Csak az számít, hogy igazán meleg legyen.
Összesen 1913 szavazat
Új hozzászólás
Korábbi hozzászólások