A magával ragadó mágikus realizmus

Én a fejembe vettem a Száz év magány olvasásakor, hogy találkozom Márquezzel. Döntésemet követő második napon elhunyt. Emlékszem, az osztályban csak én olvastam el, mint ajánlott olvasmányt, a Száz év magányt. Számomra meghatározó lett végül. Szokták mondani, hogy Arany János után nem lehet úgy írni, mint előtte. Aranyul írt. Nos, akkor Márquez után nem lehet ugyanúgy gondolkodni, mint előtte. Nem csak szereplőin, a helyszíneken, a történéseken ül jó széles, mindent betakaró szoknyájával a mágia, hanem az olvasón is. Kikecmeregni mindebből pedig olyan, mint kimondani az 'm' betűt úgy, hogy az ajkak nem érhetnek össze... lehetetlen.

Most ezzel a pár gondolattal emlékezzünk a mágikus realizmus leghíresebb alkotójára, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquezre.

Röviden a valóság

A Gabóként is emlegetett író a kolumbiai Aracatacában született 1927-ben. Ez a város ihlette később a Száv év magány fiktív helyszínét, Macondót. Újságíróként kezdte pályafutását, és bár több novella fűződik a nevéhez, mégis mágikus-realista regényei miatt vált világhírűvé, melyekkel hallatlan kritikai és közönségsikereket ért el.

A bogotái egyetem jogi karán tanult, illetve inkább olcsó kávéházakban múlatta idejét, olvasott és írt, majd 1950-ben végleg az újságírás és az irodalom mellett döntött. 

Márquez egy nyaralás során érezte meg, hogy végre rátalált saját hangjára, témájára, és 18 hónapig szobájába zárkózva csak írt és dohányzott. Az 1967-ben elkészült Száz év magánya Buendía család misztikus, csodás története, a mágikus realizmus gyöngyszeme. A regény páratlan sikert aratott - 25 nyelvre fordították le, és 50 millió példányban fogyott el -, szerzőjét díjak özönével jutalmazták.

Márquez évtizedek óta Mexikóvárosban élt; korábban az a hír járta, hogy az író komoly memóriaproblémákkal küszködik, de egy, a családhoz közel álló, névtelenül nyilatkozó forrás szerint Márquez a mindennapokban teljesen jól elboldogul, igaz, vannak jobb és rosszabb napjai. Az elmúlt években testvére, Jaime bejelentette, hogy az író időskori demenciában szenved, és már nem várhatók tőle további művek. Elmondása szerint Latin-Amerika leghíresebb írójánál az emlékezetkihagyás tünetei először 1999-ben jelentkeztek azután, hogy nyirokcsomórákban megbetegedett, és a tünetek a kemoterápia hatására súlyosbodtak.

Márquez halála előtt néhány héttel fertőzés és kiszáradás gyanújával került  kórházba, de kiengedték és otthon lábadozott. Mexikóvárosban hunyt el 2014. április 17-én.

Interjú Marquezzel (részlet):

BLASQUEZ: Kényszeresen visszatérő eszméi között, azt hiszem, kiváltságos helyet kap a magány, a nosztalgia, a frusztráció és mindenekelőtt a renyhe mozdulatlanság kísértése. A tehetetlenségi erő viszi romlásba Macondót. García Márquez könyvei elmondják, hogyan "hal meg" a város, hogyan szívódik fel elkerülhetetlenül a rend és a rendetlenség, az életerő és a tehetetlenség dialektikája, amely Macondót vezérelte. 

GARCÍA MÁRQUEZ: Legalábbis ezt mondják a kritikusok. A kritikusok hívták fel a figyelmemet arra, hogy minden könyvemben ugyanazok a témák, a helyszínek, sőt még a hősök is ugyanazok. A dolog engem lepett meg a legjobban, pedig valójában nincs ebben semmi meglepő: az ember a rögeszméivel ír, és a rögeszmék mindenkiben viszonylag korlátozott sorozatot alkotnak. Kezdetben pedig nem ezt akartam - lehet, hogy azért, mert egyáltalán nem akartam semmit; hacsak azt nem, hogy elmeséljek egy történetet egy családról, melyet a végzet arra szánt, hogy disznófarkú gyereke szülessék. Nem vagyok értelmiségi. Semmi érzékem az eszmékhez. Író vagyok, ahogy asztalos vagy kovács is lehetnék. Az erőmmel, a szenvedélyeimmel és az ösztöneimmel írok, és azt hiszem, hogy ezen a területen is, mint mindenhol másutt, rohamozni kell és támadni, mint a bikának az arénában. Ráadásul rossz olvasó is vagyok. Azaz hogy képtelen vagyok erőt venni magamon, és tovább olvasni egy könyvet, ha egy kicsit is untat. Ez az én egyetlen esztétikai szempontom a mások irodalmában csakúgy, mint a magaméban. Egy regényben mindig történnie kell valaminek. Ezért "modellem" a lovagregény, ahol a cselekmény fordulatai az első szótól a befejezésig bizonytalanságban tartják az embert. 

BLASQUEZ: A Száz év magány felelevenítette az érdeklődést korábbi regényei iránt is, amelyek az elmúlt évben újra megjelentek. 

GARCÍA MÁRQUEZ: A söpredék kivételével minden regényemet, bár évenként jelent meg egy- egy, hogy úgy mondjam, együtt írtam, egyidejűleg, amikor megválva a kenyeret adó újságírástól, televíziótól és filmtől, elhatároztam, hogy "rohamozok, mint a bika". Attól kezdve csak ez a munka létezett számomra a világon, semmi más. Bárhol, bármilyen körülmények között voltam is, minden istenajándékozta napon, a szombatokat és vasárnapokat is beleértve (ez az egyetlen dolog, ami valóban megkülönböztet az asztalostól és a kovácstól), csak azzal a gonddal és rettegéssel élek: vajon mi történik holnap a hőseimmel? Fogok-e unatkozni, ha újraolvasom a tegnap írt lapokat? Macondóval egyszer s mindenkorra végeztem. A Száz év magány megtette a maga bukfencét, összerakta a kirakós játékot. Következő regényemnek már semmi köze sem lesz mindehhez. Egy képzeletbeli diktátor történetét mondja majd el, aki százhatvannyolcadik évének betöltése után jut hatalomra, és százhúsz évig marad a helyén. Megint valaki, aki meglepetéseket tartogat nekem. Mi történik vele holnap? Nyugtalanul töröm rajta a fejem. Érzem, hogy történik még valami . . . De mi? Nem tudom. Előre soha semmit sem tudok.