Nyár este, egy vasi (kis)város fesztiváljának zárókoncertjén ácsorgok. A színpadon - ahogy a felvezetőből megtudtuk - egy „nagymúltú" együttest láthatunk, aki 1986-ban alakult, túl vannak 2500 koncerten, és ma estére nagyot vállaltak: a hazai zenei élet egyik legnagyobb zenekarának (LGT) dalait adják elő.

Bennem már a hosszúra nyúlt beállás alatt mocorog a kétely, de elnyomom. Nemrég voltam a kiváló The LiverPaul együttes koncertjén, akik kizárólag Beatles dalokat adnak elő, és amellett, hogy minden hang tökéletesen a helyén van, át tudják adni a hangulatot is. Vagy Cserga és bandája, akik úgy játsszák a nagy elődök - Pink Floyd, Rory Gallagher, The Doors stb. - számait, hogy a halott is feltámadna tőle.

Miközben morfondírozom, elkezdődik a koncert: a színpadon hét középkorú ember, és ahogy a bevezetőt hallom, elég nagy arcok. Az első dal hallgatása közben szomorúan konstatálom, hogy aggodalmam nem volt alaptalan: a hangszeres tudás kétségtelen, az ének már határesetes.

A banda kínos igyekezettel próbálja interpretálni az eredeti hangzást, még az „aaahhh" és „óóóhhh" is bele van komponálva oda, ahol az az eredetiben is felhangzik, mégis az egész egy erőtlen küszködés. Lemegy még két szám, és azon töprengek, vajon igazam van-e, hogy csak fanyalgok? Itt van egy csapat, aki magyar dalokat játszik, nem is akárkitől, és hát istenem!, nem úgy szól, mint az eredeti. De ez felróható-e nekik? Miért nem úgy veszem, hogy feldolgozás? Nem az zavar-e, hogy a fülemben ott van minden hang az eredetiből (a helyén!), hogy a szövegeket akkor is tudom, ha álmomból ébresztenek fel? Vajon ha nem így lenne, ha most hallanám ezeket a dalokat először, akkor sem tetszene? Ez népszerűsíti vagy éppen hogy sárba rántja a nagy elődöt?

Amíg az egyik kedvenc dalom szól, én is velük együtt énekelem. Kikapcsolom a bakikat, azt, hogy jócskán hamis, az agyamban pedig forog az eredeti. Ajjaj! Bornemisza Péterrel szólva, „siralmas énnéköm" is!

Aztán már csak fásultan hallgatom tovább a műsort, még vagy egy órán át. Kevés a hallgatóság, pár betépett, öreg fószer üvöltözi a szövegeket, két tinédzser kislány próbál ugrándozásával színt vinni a punnyadásba, vagy legalább magára vonni a figyelmet, és - mint én is - néhány csalódottra nyúlt arc ácsorog a széleken. Van, ami annyira meztelen, hogy csakis esztelen jó - fordítom meg magamban az éppen elhangzó mondatot, és az utolsónak csúfolt nóta után már nem várom meg a ráadást.

Most tehát homeopátia helyett beveszem az igazi gyógyszert erre az estére, és iderakok Neked is egyet, T. Olvasó, hallgasd szeretettel: