Nyilván igyekeztem kimazsolázni elsőként a rockosabb vonal képviselőit, és nem is csalódtam, rögtön kezdésnek itt van a Fatal Error. Cuki, hogy az AWS frontembere, Siklósi Örs nyitja és zárja a klipet, ami szerencsére egyszerű, sima, viszont jó minőségű zenélős klip - nem mindig szerencsés túltolni történettel az ennyire egyértelmű tematikájú dalok videóját.

Tudom, hogy (főleg mostanában) a pop-rock határai meglehetősen elmosódnak, de azért az is aranyos, hogy 6 meglehetősen torzonborz, aránylag marcona rocker külsejű srác üvölti, hogy „nem lehetsz másé". (Az egyáltalán nem aranyos, hogy az ALT+0132 kóddal lehet csak ezen a nyamvadt szövegszerkesztőn normális időzőjelet írni, de ez magának a dalnak az élvezeti értékén nem ront szerencsére.)

A zene egyébként nagyon ott van, külön tetszik a ritmusszekció. A szöveggel sincs gond, néhány helyen a prozódia apró problémákba ütközik (pl. „pötyös" bögre). A Fatal Error nem ma kezdte, szóval nem hiszem, hogy gondban lennének a tévés színpadon, kíváncsian várom, hogy az energiájukat hogy tudják majd átvinni a közönségre.

Leander Kills - Hazavágyom

Nem tudom, Leanderéktől mennyire volt tudatos épp ennek a dalnak a nevezése. Ha tudatos volt, ha nem, itt már kevésbé beszélhetünk rockzenéről, inkább népzene és akusztikus hangszerek jelennek meg (ebből könnyű lesz akusztik verziót készíteni). A tematika hasonló a korábbiakhoz, a népies vonások még inkább kidomborodnak, mint eddig, sőt, talán fölénybe is kerülnek a többihez képest. Őszintén szólva túl mély nyomot nem hagyott most ez bennem, se egy markáns ének, se egy jó gitár... de hátha ezzel végül mégis szerencséje lesz az évek óta próbálkozó formációnak.

Nomad - A remény hídjai

A Nomad se friss csirke, ők is túl vannak már jón, rosszon, tagcseréken, örülök, hogy van új albumuk, és hogy az egyik dallal be is kerültek a legjobb 30 közé. Hogy vajon ez lehet-e a legjobb a lemezről, azt majd később eldöntöm, de arra tippelek, hogy találok majd én ott inkább kedvemre való csemegét is.

Egyszerű, fülbemászó, slágeres refrénű, minimális, visszafogott hangszerelésű dal ez, amit egyértelműen Juhász Marcell énekes hangja visz a hátán. A szöveg és a dallamvezetés nekem helyenként kissé amolyan ákosos (aki már ötven is elmúlt csendben, de ontja magából a stílusjegyeket, amiket hol a legújabb Vad Fruttik, hol mások munkásságában csíphetünk fülön).

De arra a kérdésre, hogy miért van az, hogy a legtöbb magyar szövegű dalban van legalább egy hely, ahol felszisszen az ember a prozódiai hibák miatt - soha nem fogom megtalálni a választ, úgy érzem.

Pápai Joci - Az én apám

Amikor megláttam ezt a nevet, picit aggódtam, hogy húha, na vajon most mit kapok az arcomba? Megmondom őszintén, több a pozitívum, mint a negatívum, és én ennek igazán örülök. A címhez illően a szöveg emlékekről, családról, szeretetről, stb-ről szól, ami sablonossággyanúja ellenére mégsem az, sőt, kifejezetten őszintének tűnik (még akkor is, ha a videoklipben Joci bőrkesztyűben gitározik, ami, lássuk be, kissé fura).

A prozódia, a magánhangzók kiejtése tökéletes, az elmúlt években minden bizonnyal volt lehetőség e hibák javítására, és ez külön öröm, mert az énekhang ugyanolyan jó, mint régen. Nem mondanám azonban kifejezetten slágernek a dalt, mert a refrén nem feltétlenül különíthető el a verzéktől, valamint a sok szöveg, és a meglehetősen bonyolult dallam (már ha fülbemászásról beszélünk) nem igazán férkőzik a bőrünk alá, főleg első hallásra. De nem baj, mert ez egy értékes dal, akármi is lesz a versenyen a sorsa. (Valaki azért szólhatna Jocinak, hogy ez a haj egyszerűen borzalmas.)

Salvus - Barát

Oké, oké, úgy kezdeni egy dalt, hogy „ahogy futnak az évek", az már majdnem kikapcsgyanús, de szerencsére nem tettem meg, és végül is nem is baj. Végre nem akusztikus, végre kapok egy kicsit abból a testességből, amit én igazán szeretek. Igen, igen, Puddle of Mudd, Ugly Kid Joe, Pearl Jam, meg még pár hasonló utánérzés azonnal bekúszik, visszamehetünk akár a Nirvanaig is (ugye eleve a Puddle of Mudd maga a Nirvana, csak előbbiek legalább elmentek pár szolfézsórára), de ott egye meg a fene, legalább hozzák ezt a jó kis post grunge stílust, amit meg én egyébként igenis szeretek.

Összességében: korrekt zene, megszokott felépítés, ezt a dalt a világon mindenki ismeri, ki ettől, ki attól a zenekartól.

Hogy idén a többi dalt hogyan fogom meghallgatni, az nagy kérdés, mert ez utóbbi már a hatodik volt, a többi annyira fos, hogy egyszerűen NEM VOLTAM HAJLANDÓ végighallgatni. Vagy nem lehetett a 30mp-es korlát miatt... (Majd lepankrációzzuk, Harle :D )

Eddig ezeket a dalokat véleményeztük:

A Dal 2019 - Meghallgattuk a versenydalokat II. rész

2019.01.11. - 02:15 | Büki László 'Harlequin' - Fotó: youtube

Lehet, szentséget törtem, hogy a mostani ötösben alulreprezentáltam a dalok javarészét... de ami szar és unalmas, az szar és unalmas. Kár ezt szépíteni, vagy ahogy a guzsalypelenkási tojóhibrid-nevelde szaporítóreferense mondaná: a szar akkor is szar marad, ha bepanírozod.

A Dal 2019 - Meghallgattuk a versenydalokat I. rész

2019.01.10. - 01:30 | Büki László 'Harlequin' - Fotó: mediaklikk.hu

Miután kihirdették mind a 30, élő adásba kerülő versenydalt, eljött az ideje annak, hogy hagyományosan mi is „előhallgassuk" őket. Popzene-fogyasztási szokásainkat Eurovízió-módra konfiguráltuk, s az első öt dallal beindítottuk a szubjektív és virtuális ostorsuhogtatást a magyar zenei ugaron, mellyel hat alkalommal jelentkezik Orsó és Harle. Íme az első ötös.