"A férfi keresgéli a szavakat. Most már rájött, hogy hibázott. Ahelyett, hogy nyíltan beszélt volna Lindával, hagyta, hogy a spekulációi lavinaszerűen maguk alá temessék. Linda egyenes nő, megérdemelte volna az őszinte párbeszédet." /idézet a könyvből/

Vaskarika: Az emberek többsége miért kerüli a nyílt beszédet? A részlet arról tanúskodik, hogy a spekulációt mintha szeretnénk előidézni, fenntartani és szövevényesíteni a történéseket az életünkben, nem igaz?

Rozán Eszter: Gyakran félünk kimondani az igazi gondolatainkat, ezért köntörfalazásba menekülünk, ami megmérgezheti a párkapcsolatainkat.

"A 14. születésnapomat ünnepeltük a velemi hétvégi házunkban, családi körben. Amióta nagyobb lettem, két születésnapi buli is jutott nekem, egy a barátaimmal, egy meg a rokonaimmal, persze az előbbit jobban élveztem. A parti a barátokkal már korábban lezajlott, néhány haveromat hívtam meg hozzánk, dumáltunk, zenét hallgattunk, előkerültek a dugi sörösüvegek, szerencsére nem buktunk le. A családi ünneplésre a Velemben lévő hétvégi házban került sor, szalonnasütés, torta, ajándékok, jókívánságok meg minden, ami ilyenkor szokás. A nagynénik nyájas hada kicsit idegesített, kivétel nélkül azzal kezdték, hogy nahát, Rudi, hogy megnőttél, lassan elhagyod apádat, és közben sanda oldalpillantásokkal méregették Apát, aki éppen heves vitába keveredett a sógorával valamilyen politikai dolgon, már nem emlékszem rá, pontosan min, csak annyi maradt meg bennem, hogy mind a ketten hevesen gesztikuláltak. Az egyik távoli rokon, azt hiszem anyám nővérének az unokatestvére megpaskolta a fejemet, és még hozzá is tette, hogy jó fiú, olyan hangon, mintha kutya lennék. Átható szalonnaszag úszott a levegőben, mulatós zene szólt a házból, amit ki nem állhattam, nagyon szerettem volna, ha már véget ér ez az egész. Kivittem egy kempingszéket a kert távolabbi részébe, ott, ahol az erdő kezdődik, olvasni próbáltam, akkoriban faltam a sci-fiket. Valamelyik rokon azonban folyton odajött, kérdezősködött, kötelességüknek érezték, hogy foglalkozzanak velem, elvégre én voltam az ünnepelt.

Végül Anya is elém állt."

A klisék és sémák tárháza veszi körül életünket, amik leginkább a szeretteinktől a legfárasztóbbak. Ezek halványítására a magunk választotta-alkalmazta gyógymódjaink olykor nagyon is sok mellékhatást mutatnak, miután inkább ezekbe menekülünk. Utóbb kiderülhet, hogy ígéretesebbnek hitt idegennek való kapcsolatoknak nagyobb bizalmat adtunk a megengedhetőnél. A könyveidben visszatérő gondolat ez. Sokat foglalkoztat az a tény, hogy bizony óvatlanok vagyunk a kapcsolatteremtésben? Korhoz köthető ez az ügyetlenkedő kommunikáció?

R.E: Inkább alkat és neveltetés kérdése, meg korszellem is. Igen, foglalkoztat a dolog, sok magányos ember él körülöttem, akik képtelenek kapcsolatot teremteni.

"Amúgy meg nekem is megvan a magam titka. Még mindig nem árultam el neki, hogy festek. Nem olyan nagy horderejű dolog, vagy talán mégis? Ahogy múlik az idő, egyre fontosabbnak érzem, hogy alkothassak. Olyan fantasztikus ott állni az üres vászon előtt, és fokozatosan megtölteni élettel. Méghozzá olyan élettel, amilyennel én akarom. Világot teremtek a saját elképzelésem szerint, hát létezik ennél nagyszerűbb? Ha akarom, a vérvörös szín lesz az uralkodó, ha úgy akarom, akkor fekete vagy barna, de szelíd hangulatot is rögzíthetek. Lehet figuratív vagy non-figuratív, polgárpukkasztó vagy egy csendélet.

Fogalmam sincs, vajon egy „igazi" szakértő hogyan értékelné, találna-e bennük tehetséget, eredetiséget, de egyelőre nem is érdekel. Most az a lényeg, hogy megtaláltam azt a művészi formát, amellyel ki tudom fejezni a gondolataimat. Biztosan lesújtana, ha valaki azt mondaná, hogy a képeim jelentéktelenek, rondák, semmi esztétikai és élvezeti értékük nincs." 

Tudom, hogy eszeveszettül tudsz rajongani, és nem is kell ebben fékezned magad, hiszen ez a fajta szenvedély semmit sem árt: az, amikor az ember hisz a másik nagyszerűségében, az alkotásaiban annak ellenére, hogy az életmódjával önpusztítón gyalulta le magát. Nem hiányzik a nem balhés életű alkotók hétköznapjaiból a botrány és a feltűnés?

R.E.: Azt mondják, aki túlságosan átlagos életet él, nem tud maradandó, mélyre hatoló műveket létrehozni. Úgy gondolom, nem élek átlagos életet (bár ez nézőpont kérdése), noha látványos botrányaim (még) nincsenek.

„Az ezredes elmosolyodik, előhúz egy pakli cigarettát a fiókjából.
- Még mindig rá akarsz gyújtani?
- Igen.
- Helyes, addig tedd meg, amíg még nem számít a dohányzás klímabűncselekménynek. Az Elnök bármelyik percben betilthatja, már régóta tervezi. Nos, az igazságügyi orvosszakértő szerint 14:30 és 17:00 között történt. "

Nem titok, hogy ehhez a részhez érve, teljes globalitást éltem át, miszerint minden könyv, ami ma forgalomba kerül, elkerülhetetlen, hogy ne találkozzon a maga Elnökével. Egészen konkrétan a mindent behálózó Szem figyelemmel kísérésére utalok, úgy is, hogy a mi tudatunkban is jelen lett, egy kerítés vagy rács ábrájának képében...

R.E.:Ez így van, és nem tudjuk kikerülni, bármennyire szeretnénk is...

A teljes kötet sejtésem szerint anamnézis. Feltáró és olyan méltósággal szabályozott, amit erős érzelmek mentén fegyelmezetten vezet Eszter, mint eddigi munkáiban. Tökéletes bemutatása, anamnézise egy anyának, egy olyan szülőnek, és egészen elvonatkoztatva is, egy embernek, akire azt szoktuk mondani, valójában nem tudni beteg-e vagy csak egyszerűen gonosz. Azt hiszem ezt az óvatos jellemzést mindig az ítélkezéstől ódzkodó, inkább felmenteni akaró szándék állítja.

Ha azt írom az anya-leírására, hogy tökéletes, és ha azt írom, hogy megállt bennem a nyirokáramlat az anya-lánya viszony olvasásánál és vérfagyasztónak merem állítani az anya személyiségét, amit egyrészt a társas kapcsolataihoz való viszonyulásában mutat be az író, valamint a másik szálon pedig egy nagyon érzékenyen és intelligensen reagálni tudó saját gyermek viselkedésein keresztül, aki folyamatosan moderálni képes és fékezni azt a fojtogató szélütést, amit az anya keringet állandóan a levegőben maga körül, akkor azt állítom, hogy Eszter tud így írni, tud ilyen hatást elérni az olvasóban. Nekem a regény tempója nagyon tetszik, és az a sok türelemidő, amit kap az olvasó ahhoz, hogy minden rezdülés érzékelhető legyen, amit íróként át akar adni a szerző.

A súlyos mondanivalókat nehezítés nélkül, könnyedén átveszi az olvasó, mert témáiban és azok leírásában érzelmi intelligenciája magasan felette van az értelminek, amiről pedig többen tudjuk, hogy több ismerettel, tájékozottsággal bír sokaknál. Az írásaiban előtérbe kerül és felismerhetővé válik az érzelmi kontroll, a finom megjegyzései, ahogyan kimér ránk eleget ridegből, olvadóból. Több, sorra beteges írás kerül napvilágra a közönség elé, a nyomdákból mindenféle kikerülhet, amik hasonlítanak egy remegő kezű analitikus lejegyzéséhez, vagy nárcisztikus modorú elbeszéléshez.

Rozán Eszter regényeit jó olvasni, és nem csak egyszer olvasós könyvek, ráismerhető hangulatú, letisztultan mégis gazdag szókinccsel beszélnek, amik nem ragadnak nehézkességtől, terjengősségtől és nincsen bennük presszió. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy Eszter technikája akt-ábrázoló. Pillanat-láttató.

Régóta nagy vágyam, hogy forgatókönyv készüljön végre, és színdarabban lássam jó színészekkel Eszter történeteinek valamelyikét. Mondjuk ez a legutóbbi, a Mielőtt kiapad című, ígéretes lehet egy közönségsikerre, mert nem ólálkodik a biztosíték körül, jól elvan a szerelvények hangsúlyozása nélkül is!

Amikor Eszter első kötetét olvastam, újra felsejlett egy olvasásélményem hangulata. Sok évvel előtte történt már, Hermann Hesse  Rosshalde című könyvének olvasásakor egy természeti jelenséget átélve egyesültem a könyv tartalmával, elemelő érzetével: a közeg olyanná testesült, mintha magam ülnék személyesen akkor és ott abban a szituációban, amiről olvasok, minden körülmény olyanná vált, amiről azt értettem meg és érzékeltem, hogy kivételes pillanata az életnek. Forró nyár volt, a kertben a színeken egy megnyugodottan áttetsző, opálos fény ült meg, páraszerű, napsütötte, mégis tompa fényködnek nevezném, ami növényt, sziklakertet, kályhahasábot bevont és természetfelettivé változtatta át a közvetlenül érzékelhetőt. Az olvasmány, a műalkotás, a zene képes ilyent tenni, kiváltani, de csak a "jó könyv, a jó zene ..." Ez az élményem aztán ismét megcsillantotta magát Rozán Eszter Maroknyi heroin című könyve olvasásakor, persze, hogy könnyek szöktek a szemembe, bizony emlékszem, mely részek voltak azok.

Mi kell egy újratalálkozáshoz? A már szinte őrületes keresés, vágy, vagy a mindent eltűrő várakozás - de mindkettő csendben, némán.

Kapcsolódó írásunk:

Rozán Esztert Arany Medál-díjra jelöltük!

2019.11.13. - 07:00 | Joó Ágnes - Fotó: BLH

Idén decemberben hat kategóriában, tizenkettedszer hirdetik ki az Arany Medál-díj nyerteseit. A kizárólag a közönség szavazatai alapján odaítélt kulturális elismerést olyan színművészek, rendezők és írók vehetik át, akik az idei évben közreműködtek hazai film vagy színdarab létrejöttében, illetve önálló kötetet publikáltak. Lapunk munkatársát, Rozán Esztert is jelöltük a díjra.