Március utolsó estéjén megtelt a szombathelyi Berzsenyi Könyvtár terme. Amíg vártunk, arról ment a disputa, hogy ki honnan ismeri a költő-, írónő munkásságát. Van, aki az Élet és Irodalom tárca novelláiból, van, aki az interneten talált rá, a többség azonban a Nők Lapja hasábjain szerette meg jól szerkesztett történeteit.

Soha nem indulatból ír

Elsőként Lévai Balázs köszöntötte a költőnő rajongóit, körbenézett, majd széles mosollyal nyugtázta, hogy nem hiányzik senki. S hogy érezzük a szigort, azt kérte, mondjunk verscímeket. Ekkor pillanatnyi csend állt be, mint az iskolában, amikor a tanár kérdez, és úgy teszünk, mintha nem hallottuk volna a kérdést. Majd valaki középtájról bemondta: Magas labda. Jót derült mindenki a túl egyszerű, de helyes válaszon - lévén ez a ma esti kötelező olvasmány címe. Krisztina - aki még kint várakozott - is elnevette magát ezen az evidencián. Ezután Lévai elmesélt egy történetet általános iskolai pótvizsgájáról. No, nem ő bukott, ő volt a vizsgáztató. Ezt követően Jordán Tamás, a Weöres Sándor Színház direktora felvezető gyanánt leleményesen kihasználta az időt marketingre: vegyünk bérletet!

Ezután belépett est főszereplője, Tóth Krisztina, aki az érdeklődést látva megjegyezte: az, hogy ilyen sokan eljöttek, és ilyen sok olvasója van szerte az országban, mindig furcsa, de jó érzéssel tölti el. Versei születését illetően elmesélte, hogy soha nem indulatból ír; mindig hagyja, hogy lenyugodjanak a magában átélt események. Mialatt megéli azokat, mindig talál egy alapmondatot, vagy gondolatot, mely köré épít majd. Volt, hogy egy verssor („a havak éve volt") évekig motoszkált a fejében, mire köré tudott építeni egy egész verset. Felhozta példának, hogy idefele a vonaton mindenki telefonált, s ő azt játszotta, hogy vajon a háttérben, a vonal másik végén mit mondhatnak, mi lehet a történet.

Magas labda

Magas labda - 35 vers 55 oldalon. Minden egyes sora mesél valamiről, ami személyesen érintette a költőnőt. Saját élettapasztalatait rendezi rímbe hol szókimondó (Az vagy nekem...), hol naturalista (Kutya) hol elgondolkodtató ( A világ minden országa) stílusban. Gondolkodtat, nem oktat, mégis tanít. Közelről messze visz a magasba, ahol fénylik az a hatalmas labda. A megmosolyogtató versszakok mellett, figyelemre int a zűrzavaros mindennapok forgatagában: vagyunk, létezünk, látunk, tapasztalunk, de ha „puszta testté" leszünk, mi lesz velünk? Mivé lesz a lelketlen test? És míg a lélek a testben jár, milyen utakat jár be? Mi lesz a zsebben tartogatott küllőgyönggyel, mi lesz velünk, ha rossz irányba nyitjuk az ajtót, megszokjuk-e a huzatos metrót, anyánk választ ad-e a kérdésünkre? Soha nem általánosít, mindvégig érezni személyét költeményeiből, ugyanakkor mégis átérezzük olvasóként is a gondolatok néhol nehéz súlyát. Ilyenkor könny szökik a szemünkbe és elhomályosulnak a legjobban megszerkesztett szavak is. Mert a versbe szedett történetek lezárása nem hoz mindig fényt, hiszen nem minden tapasztalatunk válik pozitívvá. A végéhez érve tovább olvasnánk Tóth Krisztina napjait és perceit, hiszen mint vallja: „percenként kész egy emlék". A kötet utolsó lapját azért még megdörzsöljük...hátha van még.

Kotta kellene a versekhez?

Az irodalmi séta Vlahovics Edit felolvasásával vette kezdetét a Delta és a Hold vándor című költeményekkel, majd pedig a költőnő vezette végig hallgatóságát a Kutya című versén. Eközben hallani lehetett, hogy Krisztina nem vitte le a hangsúlyt, amire Jordán Tamás le is csapott, s megkérdezte: „Miért van szükséged arra, hogy fenn maradjon a hangsúlyod, mint egy dalnál?". Krisztina elnevette magát, majd egyszerűen közölte: „Mert nem tudom levinni". Elmesélte, hogy volt egy kedves tanára is, aki mindig rászólt egy-egy mondata végén: „Most van PONT".

Később Jordán egy jövőbeni tervét osztotta meg a publikummal és Krisztinával: ahogy ő mondja, a Csodapalotában (az új színházi épületben) szeretne olyan felolvasóesteket tartani, ahol mind a színészek, mind pedig maga a költő is előadja a verseket, így a költőnek egyfajta rendezői szerep jutna. Ettől az ötlettől egy kisebb vita kerekedett a színházigazgató és a költőnő között, Tóth Krisztina szerint ugyanis ez nem építő sem a színész, sem a költő számára. Hiszen, ha ezt bárki felolvassa - aki nem maga az író -, az már nem ugyanaz. Ahogy Krisztina mondta: „Ahhoz már nincs közöm."

Abban a szent pillanatban, ahogy más ad hangot a versnek, már az aktuális előadó személyisége tükröződik. Meglehet az is, hogy teljesen más hangsúlyba ágyazza a vers gyökerét, mint azt anno a költő tette. Ekkor eszembe jutott, mikor általános iskolás koromban verselemzés órán megkérdőjeleztem tanárom álláspontját, és azt mondtam, szerintem nem ez a vers fő érzelmi vezérfonala. Tanárom ekkor bölcsen azt felelte: „Hidd el, Anita, így gondolta." Én azonban nem hittem el, s nem is hiszem ma sem. Ahogy Lévai mondta: „Kotta kellene a versekhez, mint a dalokhoz, hogy mindenki ugyanazt olvassa ki belőlük." Az elhúzódó vitát Lévai Balázs intette le. „Ugorjunk." - mondta.

Miért van regénymánia?

Ugrottunk is. Jordán Tamás felolvasta a Kelet-európai triptichont. Érdekes volt, hogy a III. résznél a költőnő pillantásán láttam egy kis zavart. Talán Lévai is meglátta, mert miután Jordán abbahagyta, megkérte Krisztinát, hogy olvassa fel ő is. Megtörtént, de kevésbé zaklatottan, inkább nyugodt, egyszerű állító mondatokkal, melyekkel még a hatás is nagyobb volt. Számomra legalábbis.

A végén Vlahovics Edit olvasta fel az Ilyen egyszerű című novellát a Hazaviszlek, jó? című kötetből. A közönség hangosan nevetett alatta, egyszer még a színésznő is elnevette magát. A hosszabb terjedelem végett Lévai még rákérdezett, hogy vajon regényt fog-e írni? Mire Krisztina: „Miért van nálunk ez a regénymánia, Balázs? Egyébként majd talán akkor, ha a gyerekem egyedül össze tudja rakni a négyszárnyú lego-léghajóját." Szellemes válasz, de én azt sem fogom bánni, ha a kisfia soha nem fog felnőni.

Másnap reggel egy vonaton utaztunk hazafelé. Mikor leszállni készültem, elmentem mellette és láttam, ahogy megint egy telefonáló embert nézett...