Minden képen elejtett vadakat láthattunk, még halálukban sem természetesnek tűnő pózokban

Nos, minden stimmelt is, kivéve a „békésen" jelző megvalósulását, hisz a vasi pincészet - Major-Árva Borház - remek borai marasztalták az embereket, illetve a Weöres Sándor Színház aznapi bemutatójára is nekiálltak szép számmal érkezni a kiöltözött jónépek. Az aula kvázi megtelt emberekkel, izgatott zsibongás alakult ki, pont úgy, ahogy egy kultúrtérben az nap, mint nap dukálna. Poharunk ürültével jobbnak láttuk, hogy felülemelkedjünk a közösségi élmény nyújtotta meghatottságunkon, és átdimenzionáltuk magunk a második emeletre, ahol egy teljesen más világ fogadott bennünk.

A megszokott duplasoros világítás helyett, most csak a jobboldali fénysor volt felkapcsolva, ugyanis baloldalra projektoros kivetítés történt. A mozgó alkotáson egy átlagos pók küzdelmét láthattuk, ahogy a vadászathoz, tehát az életben maradáshoz létszükséges hálójának megszövésén munkálkodott. Első blikkre a mozgó műalkotásban semmi extrát nem véltünk felfedezni, láttunk már szövő pókot sokszor, ezért figyelmünket a szemközti falra kiaggatott képeknek szenteltük. A nagy többségében erdőn, nagyvadakról készült fotográfiák aztán már bőséggel szolgáltak agymunka-serkentő impulzusokkal, hisz minden képen elejtett vadakat láthattunk, még halálukban sem természetesnek tűnő pózokban. Kicsit tanakodtunk, hogy ezek most jól elkészített montázsok, és a holt állatok társasága lett beillesztve az adott alapképbe, vagy felvágott hasú őzeket tartó kötelek és támaszok lettek a jó kis Photoshop által kiradírozva, vagy esetleg Imrének van olyan képessége, mellyel a holtakat mozgatni tudja, mint a jedik.

Csúcsragadozók vagyunk mióta, megjelentünk a planétán

Akkor nem tudtuk ezt kiokoskodni, és ez azóta is így van. Azt reméltük, hogy a megnyitón majd szépen megvilágosodunk, ami meg is történt, csak nem ezen a téren. Parais István az intézmény igazgató-helyettese köszöntötte az ide is szép számmal feljövő kultúra-fogyasztókat, méltatva ismét Baki Orsolya programszervező, és természetesen a kiállító, Farkas Imre munkáját, majd átadta a szót Dr. Szinetár Csaba zoológusnak. Rutinos kiállítás-látogatóként borítékoltuk is előre Szinetár úr első mondatát, hisz állattudósként valószínűleg eddig nem sok képzőművészeti kiállítást kellett megnyitnia. Így is lett, elmondta, hogy furcsának tűnt számára a felkérés, de mivel mellékelve megkapta a fentebb említett pókos videót, minden ellenérzése rögtön elmúlott. Még pedig annál az oknál fogva, hogy neki személyes kedvencei a nyolclábú csodalények. A végig érdekfeszítő beszéd sok mindenre kitért, a zanzásított mondanivalója pedig az volt, hogy az emberben ősidők óta ott bújik - kinél nyíltan és tudatosan, sokaknál azonban meg sem fogalmazódva - a vadászösztön.

A fajfenntartás alapvetése volt évezredekig, hogy a napi betevőt megszerezzük, ergo ne haljunk éhen. Mivel ennek nagy részét a hús teszi ki, ezért értelemszerű, hogy vadászattal lehetett csak megszerezni a táplálékot. Ez csak az utóbbi pár évszázadban nincs így, azóta, mióta eleink megszelídítettek pár állatfajt, és tenyésztjük őket, hogy aztán leöljük és megegyük. Legalábbis ez volt a fő ok vélhetően még az elején. Vannak földünkön még ma is olyan területek ahol a vad elejtése még mindig nem úri passzió, vagy a bennünk élő ösztön kiélése, hanem napi harc az élelemért. A természetes körforgás része a tápláléklánc, és bizony, mi csúcsragadozók vagyunk mióta, megjelentünk a planétán. Nincs és nem is volt olyan élőlény, amitől az ember megrettent volna, sem egy állat nagysága, sem veszélyessége nem riasztott el bennünk, sőt, a bennünk élő harcos annál inkább el akarta ejteni ezeket a teremtményeket, minél nagyobb kihívásnak bizonyultak.

Mindennapi vadászok vagyunk, zsákmányként tekintünk mindenre

Ezek fix tények, hisz szinte az emberiséggel egyidősek a vadászatok ábrázolásai is, gondolunk itt a barlangrajzokra. És itt jön képbe a képzőművészetekkel való konkrét kapcsolat. Ábrázolások millióin láthatjuk, hogy a hős vadász épp harc közben, vagy utána a kiterített tetemmel van megörökítve, diadalittasan. Itt ugrott be nekünk is egyből, hogy mi is hiányzott igazán a kiállított képekről. Maga az ember, illetve minden más olyan dolog, amely az emberrel kapcsolatba hozható. Persze tudjuk, hogy viszonylag ritkán fordul elő, hogy békés őzikék csoportosan szepukut kövessenek el, és miután jól kizsigerelték magukat, morbid táncokat járjanak az erdőn holtukban. Farkas Imre mondanivalója sokrétű, a képek bármely vonalon elindulva is komoly feladatot adnak szürkeállományunknak. A pókos videó és a holt állatok képei közti kapcsolat is egyértelműsödött, hisz a művész által belógatott damil darabokkal megküzdő, és azokat a zsákmányszerző fegyverébe beleépítő háló-művész tevékenykedése is a vadászatról, és a túlélési ösztönről szól.

Mindennapi vadászok vagyunk, ha tetszik, ha nem. Gondoljunk csak bele, bármiről is legyen szó, akár párválasztásról, akár karrierről, akár anyagi javakról, szinte kivétel nélkül zsákmányként tekintünk mindenre. A bevásárlóközpont pultjainál élesre töltött pénztárcával keressük ki a nekünk megfelelő, elejtendő és hazacipelendő portékát. A bennünk élő vadászt azonban már rég legyőzte egy nálunk sokkalta nagyobb hús- és lélekevő, a rendszer maga, aki nem a megélhetésért, hanem csak tényleg passzióból gyilkol, válogatás nélkül.