A Veszprémi Blues Fesztivál második napján, pénteken sokan részt vettünk egy beszélgetésen Rick Estrinnel. A moderátor a hazai blues szcéna egyik kiválósága, Sam Redbreast Wilson volt. A társalgás angol nyelven ment. Kérdésekre a napjainkban szupersztárrá emelkedett amerikai harmonikás elmondta, hogy a 60-as, 70-es években, a hippimozgalom virágzása idején Kaliforniában élt. Később Chicagóba ment, és Muddy Waters bandáját meghallva lett a blues elkötelezettje. Vele, harmonikásával, és az akkor a legismertebb fehér pofagyalussal, Paul Butterfield-el is kapcsolatba került. Döcögött a pályája, és viszonylag későn, 2008-ban jöttek meg a sikerei Nightcats nevű együttesével, amely a 15 év alatt egyre népszerűbb lett. 2020-ban a Blues Awards díjosztóján ez év harmonikása is lett Estrin.

Eközben lenn, a Boom-Boom-ban Pribojszki Matyiék kezdték programjukat Jumping Matt & His Combo néven a megszokott összetételben (Szász Ferenc- gitár, Csizmazia László- basszus, Molnár Dániel - dob). Az egyik legjobb rock and roll bandává avanzsált csapat hozta is a Full Time, a Wet Lips és hasonló fergeteges számokat, de a balladákban (Soul Stealin' Mama), latinokban (Love is Fake), és a soulokban (Memphis Soul) sem volt hiány. Mátyás óriásiakat harmonikázott, de nemcsak a virgázásban, hanem a lelkekhez szóló balladákban is: nemhiába kapott női sikolyokkal tarkított vastapsot.

Jumping Matt & His Combo

Érdekes színfoltja volt a fesztiválon résztvevőknek Buffalo Nichols fekete amerikai muzsikus. Egy szál gitáron játszott, de mellette levő kütyüin effekteket varázsolt éneke és hangszere mögé. Két gitáron játszott: egy akusztikuson, melyen slide-ozott is, és egy fémtestű dobrón is. Nekem jobban bejöttek a szimplán gitáron kísért talkin' bluesai: a 90 évvel ezelőtti Robert Johnson szuggesztív előadásmódja jött át ezekben. Egy bluegrasst is elénekelt vidáman, majd a mentőszirénázás, a zuhogó eső, a merész gitár-riffek jöttek elő ismét a szekvenszeren keresztül.

A földszinti presszó melletti kis színpadra települt a neves osztrák country-blues előadó, Sir Oliver Mally, aki partneréül a német Peter Schneidert ültette maga mellé. Hamisítatlan Mississippi-bluesokat énekelt nagy beleéléssel Mally, akusztikus gitárján kísérve magát, míg a német spanyol gitárján szólókat is megeresztett, és néhányszor harmonikázott is. Elcsendesedett a Boom- Boom és környéke, csak Mally csizmájának ütemes ritmusverése, az un. foot taping, John Lee Hooker blues-fater „hozománya", és a fémhúrok csengése hallatszott. A végére beszállt harmadiknak az amerikai folk  gitáros-énekes, Brian Kramer is, aki egyébként legalább ugyanolyan jó grafikus is, mint zenész: vagy száz rajza került ki a fesztivál különböző helyiségeinek falára, sőt eladásra is tellett. Jó volt hallani a Rolling Stones The Spider and The Fly balladájának feldolgozását ugyanúgy, mint ismert sajátjukat, a 21. Century Bluest.

Sir Oliver Mally, Brian Kramer és Peter Schneider

A blues nagyon nemzetközi, így nem volt furcsa a tegnapi portugálok után egy veretes, kemény rock-blues csapat, a Blues Wire koncertjébe is belehallgatni az emeleten. Az 1986-ban alapított rock- blues trió lelke-alapítója az ősz hajú, szakállas Elios Zaikos gitáros- énekes, mellette Sotiris Zissis basszeros a régi bútordarab, míg Alex Apostolakis dobos, és a mi Cseh Tamásunkhoz hasonlóan az indiánokat nagyon tisztelő Nick Dounoussis gitáros már újabb tagok. A korai, még nem agyoneffektezett Z.Z. Top veretes, kemény hangzása volt az övék. Ahogy az Everyday I Have The Bluest lenyomták Zaikos szólójával és Zissis lépegető basszusával, bizony, elismerően csettintett volna B.B. King is.

Blues Wire

Lenn, a Fekete Gombban azonban kezdődött a fesztivál legrangosabbjának tartott előadója, Rick Estrin and the Nightcats bulija. Egy gombostűt nem lehetett leejteni a teremben, a hőfok is 10 fokkal több volt, mint 3 emelettel feljebb, amikor az amerikaiak a színpadra álltak. Valóban más a fellépőetikett ott, mint Európában. A 74 éves zenekarvezető halványkék fényes öltönyben, a gitáros vasalt nadrágban, a dobos fehér ing - nyakkendő viseletben jelent meg, és még a ritmusra együtt táncolás sem volt ciki nekik. Na, de mit tudnak? A kemény chicagói urban bluest nyomták. A Siegel- Schwall Band 70-es évekbeli sikeres hangszerelése jött át nekem, így a gitár és harmonikaimprók fele-fele arányban kerültek játékba. Christoffer Kid Andersen, a Randy Bachman kinézetű norvég gitáros, aki a mellette álló harmonikásnál jó két fejjel magasabb volt, mindent tudott a gitározásról, amit kellett. Igaz, ezt csinálja jó 20 éve az élvonalban. Lorenzo Farrell, a billentyűs-basszeros - mivel ő is külön billentyűivel hozta a basszust orgonája tetején - már nem volt szólista minőség. Korábbi basszgitáros múltja is ezt jelzi: abban nagyon otthon van. Ellenben a szintén nagy múlttal rendelkező dobos, Derrick Dmar Martin mestere a szakmájának, és ragyogó showman. Mert a pénteki előadásuk valódi show volt. A közönséget irányítani lehet, sőt kell, áll a használati utasításokban. A publikum megtapsoltatása, a „feleltetés" közösséget generáló játéka is az, de mikor lemegy a zenész a közönség soraiba, és ott eldobol a hallgatói fején-vállán, vidáman mosolyogva, fel-alá futkosva, az megörvendezteti a lelket is, mosolyt fakaszt az arcokra. Ugyanezt megcsinálta Kid is: egy jó tízperces magánszámában gitártudásáról adott számot. Lassú bluesok, lépegetős shuffle-k, pörgő rockok, rap-et idéző ritmus és ének, médium-, és felelgetős bluesok voltak műsoron a repertoárjukból. A 74 éves harmonikás is jól bírta, és mivel - szerintem legalábbis - nem fejelte meg hangszertudásában az aznap hallottakét, a ráadásban ezt megtette. Mintha Sonny Boy Williamson beszélgettette volna pofagyaluját az 50-as években, úgy társalgott Rick mester hangszerén, majd kezével elengedte a kis tízlyukút, és csak a szájában forgatva- fújva- szívva szólózott perceken keresztül. Óriási, jól megérdemelt tapsot kapott, a közönség éljenzésével együtt.  

Rick Estrin and the Nightcats                                                                                      

A Cinelli Brothers 2018-ban alakult olasz csapat, akik megint mindent tudnak a Chicago-, és Texas bluesról, pedig fiatal, 30 körüli srácok. Marco Cinelli énekes- gitáros és Tom Julien- Jones harmonikás voltak a szólisták, Stephen Giry basszgitáros és Alessandro Cinelli dobos alájuk dolgozott. Többet is hallgathattam volna őket, annyira frissek, fiatalosan fáradhatatlanok és persze minőségiek voltak. A visszajelzések alapján hajnali egyig nyomták a bluest a srácok.

Ellenben Raphael Wressnig and the Soul Gift Band nem volt újdonság nekem. Többször hallottam a „Hammond Mozartját", a grazi születésű Wressniget Pesten és Szombathelyen is. És koncertjén azt kaptam, amire számítottam: tökéletes, a 40-es, 50-es évek Amerikájában Jimmy Smith-ék által kialakított Hammond orgona-hangzás XXI. századbeli megújult változatát. Még ha soha meg sem szeretem a funkyt, akkor is el kell ismerni, hogy ez a stílus e nemes hangszer mai megszólalásának divatja, mint ahogy nálunk, itthon ezt a Kéknyúl formáció is műveli Premecz Mátyással az élen. A bandában a zenekarával többször is hazánkban vendégszereplő Enrico Crivellaro olasz gitáros, Hans- Jürgen Bart dobos játszott, és Rachelle Jeanty New York-i születésű énekesnő volt a vendégelőadó. A felvezető instrumentális számok után Raphael énekelt is néhány dalt, így a Traveling Man c. sajátját, majd átengedte a mikrofont Rachelle-nek. Továbbra is a soul, a funky volt az irányadó ritmus, erre Wressnig sokszínűen, árnyaltan, hangnem-, ritmus-, és dinamikai variációkat használva nagyokat rögtönzött, míg talán Enrico ritkábban kapott szólózási lehetőséget. Már a R & B is megjelent Jeanty kisasszony repertoárjában: ragyogó hangja betelítette a Ballroom hatalmas légterét. Már másnap hajnal volt, mikor vége lett koncertjüknek. (folytatjuk) 

Raphael Wressnig and the Soul Gift Band

Az előző rész itt olvasható:

Az ország legnagyobb blues fesztiválját tartják Veszprémben

2023.04.16. - 15:45 | Gróf István

Magyarország történetének legnagyobb blues fesztiválját rendezik április 13. és 16 között Európa Kulturális Fővárosában, Veszprémben, ahol négy Grammy-díjas előadó, közel 40 fellépő és több mint 50 koncert, valamint kiállítások és workshopok várják a közönséget. A fesztiválról több cikkel készülünk beszámolni, most a csütörtöki történéseket osztja meg olvasóinkkal Gróf István zenei szakíró.