Ismét megjártuk a hadak útját a le- és feljutással, a remek ebéd után pedig ismét lekéstük a dumaszínházat, de bosszankodás helyett szépen meghallgattuk, hogy Badár Sándor mekkora tapsvihart kapott, és lecsüccsentünk a Poncichterbe, ahol olyasmi várt, amilyen nincs is. Ez az Alma együttes. Az Alma minden korosztályt egyaránt megszólít, de elsősorban a legkisebbek kedvéért működik. Nincs rá mód, hogy az ember faarccal végigülje, mert nincs, érted? Nagyszínpados közönségaktivitást meghazudtoló módon kavarták a homokszínű felhőt a gyereklábak, Buda Gábor egy igazi gyerekbolond showman, nemcsak a gyerekek, de a szülők nyelvén is perfektül beszél, mindazonáltal, ha valaki nem ismerné a Helikoffert, a Kodály-módszerre épülő Dodó macit, vagy a Ma van a szülinapom című remekművet, sürgősen lépjen rá a kérdéskörre, mert most is kiderült, hogy nincs határ amit nevetéssel fel ne lehetne oldani. Rutinos Alma koncertre járók tudják, ha elhangzik a "mit kaptok jutalmul a koncert után?"-kérdés, kánonban kiáltják a gyerekek, hogy "Semmiiiit!", és mégis fülig szájjal örül mindenki. Ha a Kaláka együttes játszóteret csinált, akkor az Alma vidámparkot hozott össze, ez nem vitás. Egész napra kiható jókedvvel indultunk tovább.

A következő állomás ismét egy határmezsgye volt, a Hobo, és a The Moog határán ültünk, nem is a zenekarok kedvéért, hanem mert asztalt, és széket foglalhattunk végre-valahára. Ez az egybeesés azon műsorváltozás eredménye volt, miszerint a Pál Utcai Fiúk koncertjét meggondoltan áthelyezték a nagyszínpad délutáni kezdőzenekar intervallumából, az mr2 főműsoridejébe, ezáltal az előtte lévők korábbra, az utána következők későbbre tolódtak. Frenk koncertjéről így le is maradtunk, helyére a The Moog került. Egyúttal ezen a ponton kóstoltuk meg a Fény nevű italt is, ami nem más, mint szódásüvegben vodka, és némi szörp. Azt mondják, nem sok kell, és meglátjuk tőle a fényt, 700 ft-ba kerül egy pohárka - gyakorlatilag hab -. ami már kiviszi a 'viccnek szánták' kategóriából. Nem állítjuk, hogy egyeseknek tényleg ezzel az eredménnyel képes szolgálni, nekünk 3 sem volt elég egy enyhe szédüléshez, holott amúgy sem teljesen tisztán álltunk neki, szóval akárki találta ki, jó üzlet.

Hobo természetesen nagyobb tábort vonzott magához, mint a The Moog, utóbbiaknál a tömeg épp a keverőpultig ért el, míg ha ugyanezt érte el Hobo is, az ő keverőpultjáig közel 10szer annyi népnek volt helye összegyűlni. Amúgy is nagyon érdekes, hogy mi alapján tettek egy-egy zenekart az egymás mellett lévő nagyszínpad és az mr2 deszkáira, mert Hobo-Moog esetén még hagyján, Ákos és a PUF is már Ákos felé billent, de a Heaven Street Seven-t összerakni a Prodigyvel, hát hehe. Szegény Heavenéknek amúgy sem a felfele ívelés a jellemző, mi speciel ingáztunk a két zenekar között, de nekik sem sikerült sokkal a keverőpult mögötti régiónál kicsit továbbig gyűjteni a tömeget, ami persze nem rossz, és nem kicsi tömeg, de arányaiban oltári különbség. Fixen hozták a szokásost.
Ákos idén egy különleges érdekességgel lepett meg minket, a kinézetre abszolút fiatalosan rockeres énekes crew-jában ott játszott a sárvári Szakos Krisztián, aki az Ákos-remix versenyen elért kitűnő teljesítménye miatt nyert felvételt a bandába, és az összes elhangzott szám az ő hangszerelésében került színpadra. Több számnak ez nagyon jót is tett, ámbátor félénken megjegyeznénk, hogy nem mindegyiknek. Egyes számok inkább csak a fesztivál kedvéért lettek talán áthangszerelve, eredeti alappal sokkal hangulatosabbak, persze lagymatagabbak is, de kicsit azért hiányzott az a hangzásrégió.

A Prodigy-élményt megint csak nem lehet leírni, a tizenvalahány éve töretlenül rádióban-tévében visszahallott számok alkotóit látni munka közben egyesekből szinte hitetlenkedést váltott ki, oly mértékben, hogy még az élő jellegét is megkérdőjelezték. Mi azt az oldalt erősítettük, amelyik a hitelességüket támasztotta alá, és a profizmusukat bizonygatta. Való igaz, hogy dettó úgy adták le a számokat, ahogy azok vannak, ahogy ismerjük, se hiba, se változtatás, így tényleg felmerülhetett a kérdés, de ha így is van, ha lebuknak se hiszem, hogy lincselés lett volna belőle. Érdekes továbbá, hogy a Prodigy, a Massive Attack és Billy Idol nem kis nevek, nem hirtelen felkapott friss, hanem régen a csúcson, most pedig szinten lévő sztárok. Ezzel persze semmi nega vagy pozi, csak észrevételként hallottuk, és van benne igazság.

Prodigy után pedig különös érzéseket keltett bennünk a 30Y, akik lehet, hogy azt hitték, a nagyszínpad elől kitóduló tömeg kifejezetten rájuk jön, és nem csak fáradtan leheveredik, leül, betöltve az mr2 előtti teret, hanem célirányosan itt bulizik. Ily módon könnyű helyzetbe kerülve mondhatják, micsoda tömeg előtt játszottak, pedig ez csak az időzítésen múlott, és talán a Heaven Street jobban meg is érdemelte volna. És még a koncert sem volt kimagasló, sőt ma valahogy a szövegek sem úgy csengtek, tagolásában pedig szinte bántóan álművészinek tűnt. De nem vesztettük el az összes reményt, biztosan csak a Fény hatott ránk rosszul. Az estét azonban ezzel a nem túl jó élménnyel zártuk. És mégis láttunk fényt, mégpedig a jóleső hullafáradság miatt.