A mohácsi csatamezőn elszenvedett vereség (1526. augusztus 29.), majd tizenöt évvel később Buda elfoglalása után az addig közép-európai nagyhatalomként működő Magyar Királyság sorsáról két nagyhatalom, a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom központjaiban döntöttek. Ugyanakkor az ország területe a két nagyhatalom összecsapásának színterévé is vált.

Természetesen ez nem jelentette azt, hogy a magyar politikai elitnek, a magyar rendeknek nem volt beleszólásuk az ország sorsának alakításába. A magyar rendek joggal várták el az általuk megválasztott magyar királytól, hogy jogaik csorbítása nélkül biztosítsa országuk biztonságát. A bécsi Habsburg kormányzat viszont többek között igyekezett mind szélesebb irányítási jogokat biztosítani magának a magyarországi hadszervezet felett, hiszen alapvető érdeke volt nemcsak az osztrák tartományok védelmének szavatolása, hanem az eltérő állami berendezkedésű államokból, tartományokból, területekből álló Habsburg Monarchia egységes elvek szerinti kormányzása. A török hódoltság másfél évszázados történelme e két törekvés folyamatos küzdelme, amely egyszer kompromisszumot, máskor véres küzdelmet hozott. A kompromisszum alapja annak a felismerése volt, hogy mindkét félnek szüksége van a másikra. A Habsburg kormányzat a saját védelmén túl azért is igényt tartott a Magyar Királyságra, mert annak stratégiai fekvése, a hódoltság ellenére jelentős jövedelemtermelő képessége a többi tartományai fölé emelték. Az összbirodalmi érdekek elsődleges voltát azonban a magyar rendek, mint ahogy más tartományok rendjei, politikai körei sem, tudták mindig elfogadni. Az ellentétek egymásnak feszülése vezetett el akár fegyveres összecsapáshoz, vagy kisebb nagyobb Habsburg ellenes szervezkedéshez. E mozgalmak megítélése mind a mai napig a történettudomány nehéz feladatai közé tartozik, mind a magyar, mind az osztrák oldalon. Mindezek ellenére a 16-17. századot bátran nevezhetjük a valós kompromisszumok idejének.

A Mohácsot követő évtizedekben több nemesi család sorsa, felemelkedése kötődött az új uralkodóhoz, Habsburg Ferdinándhoz, amelyek közül a Nádasdyak neve a mai napig nemcsak a szakmai és érdeklődő körök, hanem a szélesebb közönség előtt is ismert. Hasonló mondható el a 16. század második felében hatalmas karriert befutó és hírnévre szert tevő Pálffy Miklósról, és ezután famíliájáról is. Végül a század végén alapozza meg jó hírének alapjait az Esterházy család is, majd a következő század ezeken az alapokon a család máig tartó sikerét hozta el.

E három család, azaz a Nádasdyak, Pálffyak és Esterházyak sorsának nyomon követése a célja annak a kiállítás sorozatnak, amely 2010. október 3-ig tekinthető meg a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeumban. A szóban forgó családok lényegében Homo novusok, „Új emberek". A Római Birodalomban élő felfogás szerint azt tekintették Új embernek, aki családjában először lett tagja a római szenátusnak, vagy először választották consulnak. A régi Rómában a fogalomnak egyfajta negatív, becsmérlő jellege volt, hiszen a szenátor famíliák nem nézték jó szemmel, ha kívülről jött valaki a szenátusba, mondhatni alacsony származásúként került be a társadalom elitjébe. A kora újkori magyar társadalom - ellentétben érdekes módon a 20. század eleji, két világháború közti magyar arisztokráciával - nem feltétlenül nézte rossz szemmel az új emberek felemelkedését. A másik oldal, a felemelkedettek részéről pedig éppen büszkeséggel is eltölthette az embert az a tény, hogy nem rendelkezett főúri ősökkel, de tehetsége, tanultsága, szerencséje révén a legmagasabb fokra jutott el. Utóbbira a legismertebb példa Esterházy Miklósé, akinek kijelentése egyben hidat ver a múlt és a maga ideje közé. Amikor Esterházy szemére vetették (ami egyben jelzi azért a viszonyokat), alacsonyabb származását, épp Nádasdy Tamásra is hivatkozott, aki szintén nem főúri ágyból származott, de mégis komoly szolgálatot tett hazájának.

A kiállításon nemcsak az arisztokrata családok történetét követhetik nyomon a múzeum látogatói, hanem betekintést kaphatnak a mindennapi élet eseményeibe is.

A kiállítás több olyan műtárgyat is bemutat, amit eddig a nagyközönség nem láthatott. Egy 18. századi kéziratos családfagyűjtemény a koraújkori Magyarország nemesi családjait mutatja be. Kinyitott oldalán mindenki maga tanulmányozhatja a Nádasdy család középkorban kezdődő történetét. Egy szombathelyi magángyűjtő adta kölcsön azokat a török és perzsa rézedényeket, porcelánokat, amelyek nemcsak a kávézás történetét idézik fel, hanem a korszak kézműves technikáját is bemutatják. Egy 16. századi díszkard kapcsán elképzelhetjük, hogy nemcsak a csatatéren játszottak szerepet a fegyverek, hanem már abban az időszakban is nagy jelentősége volt a reprezentációnak. A korabeli ruhák rekonstrukciója pedig a mai férfi és női divat reneszánszkori gyökereit mutatják be korabeli bútorok között.

Az időszaki kiállítás legnagyobb szenzációja, hogy megtekinthető Sylvester János Újtestamentum fordítása. A munkát 1541-ben Sárváron nyomtatták Nádasdy Tamás anyagi támogatásával. A fordítás a magyar művelődéstörténet nagykönyvébe emelte be Sárvárt, ugyanis ez a munka az első teljes terjedelmében magyar nyelvű nyomtatott könyv, ami Magyarországon készült. Jelenleg összesen három teljes példánya ismert a világon, amelyek közül kettőt külföldön, Bécsben, ill. Londonban őriznek. A harmadik példányt Magyarországon a Kecskeméti Református Kollégium őrzi, és eddig csupán egy alkalommal adták kölcsön a féltve őrzött példányt, az Országos Széchényi Könyvtárnak. A Kollégium azonban természetesnek tartotta, hogy a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeumnak kiállításra kölcsönözze az egykor Sárváron készült művet. Elmondhatjuk, hogy egy kis időre hazaérkezett a több mint ötödfél évszázada keletkezett munka születési helyére. A kiállítás megtekintése már csak ezért is érdemes, de ajánljuk mindazoknak is, akik kíváncsiak a három arisztokrata család születésére.

A sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum keddtől vasárnapig 9 órától 17 óráig várja vendégeit.