Ha hajóval érkezünk Velencébe, már a kikötőnél az élettel teli, turistáktól nyüzsgő város közepébe csöppenünk. Elámulunk a Piazzetta és a Szent Márk tér grandiozitásán, megcsodáljuk a szárnyas oroszlánt, Velence címerállatát, fényképek tucatjait készítjük a Dózse-palotáról, elsétálunk a Rialtó hídhoz a szűk sikátorokon keresztül, vagy egyszerűen csak átadjuk magunkat az élvezetnek, amit a lagúnából kinőtt történelmi belváros látványa nyújt. Beszívjuk a város tereinek, a piazzetták, campók, campiellók vagy corték illatát, vaporettóba szállunk vagy beülünk egy gondolába a Canal Grande-n, miközben nem győzünk betelni a palazzók szépségével.

A szinte már szédítő forgatag után megnyugvást nyújt a Gallerie dell'Accademia kellemes hűvöse és csendje. Az Akadémia Galéria a venetói és velencei művészet legjobb alkotásait egyesíti, ahol a 14. és a 18. század közötti időszak festményeit találhatjuk meg, Tintoretto, Giambattista Pittoni, Tiziano, Canaletto, Giorgione, Giovanni Bellini, Vittore Carpaccio, Cima da Conegliano és Veronese képei mellett ebben a képtárban őrzik Leonardo da Vinci híres Vitruvius-tanulmányát is.

Az állandó kiállítás mellett most Marina Abramović önálló tárlata is megtekinthető a galériában.

Marina Abramović világhírű, szerb származású performanszművész, akinek provokatív és polgárpukkasztó alkotásai a művészet és a közönség kapcsolatának határait feszegetik. Marina 1946. november 30-án született Belgrádban, ahogyan ő nevezte, „vörös burzsoá" családban. A szülei jugoszláv partizánok voltak a 2. világháború alatt, a háború után pedig ennek megfelelően kiemelt pozíciókat kaptak a jugoszláv kormányban. A kis Marinát a nagyszülei nevelték hatéves koráig. A nagymama mélyen vallásos lévén az egyház rituáléi szerint élt, reggeli gyertyagyújtás, a papok rendszeres jelenléte különböző alkalmakon, melyekből a kislány sem maradhatott ki. Hatéves korában visszaköltözött a szüleihez, ahol zongorázni tanult, angol és francia nyelvleckéket vett.

A gyermek Abramović rendkívül szigorú nevelést kapott, az édesanyja gyakran megverte, mert szerinte a lánya azért szegte meg a szabályokat, mert fel akarta hívni magára a figyelmet. Egy 1998-ban megjelent interjúban Abramović arról beszélt, hogy az édesanyja „teljes, katonás fegyelmet gyakorolt felettem és a bátyám felett. Huszonkilenc éves koromig este tíz után nem hagyhattam el a házat. Jugoszláviában minden performanszomat este tíz előtt kellett megcsinálnom, mert addigra haza kellett érnem. Teljes őrület volt, de az összes önsebzés, ostorozás, égetés, és az, hogy majdnem meghaltam a The Fire Star során, mindez este tíz előtt történt." (Thomas McEvilley, "Stages of Energy: Performance Art Ground Zero?" in Abramović, Artist Body)

S hogy mi volt ez a Fire Star? Marina Abramović az 1970-es évek elején, belgrádi pályafutásának kezdetétől fogva úttörő szerepet játszott abban, hogy a performanszt a vizuális művészet egyik formájaként értelmezzék. Számára a test mindig egyszerre volt téma és médium. Saját fizikai és mentális határait kutatva fájdalmat, kimerültséget és veszélyt vállalt az érzelmi és spirituális átalakulás keresése során. Az epikus küzdelem és az önmaga ellen irányuló erőszak különös elegye gyermekkorának ellentmondásaiból fakadt: szülei a szocialista állam magas rangú tisztviselői voltak, míg nagymamája mélyen vallásos szerb ortodox asszony volt. Bár művészetének gyökerei személyesek voltak, Abramović munkáinak elementáris ereje egy olyan jugoszláv generációhoz szólt, amely a kommunista rendszer egyre szigorodó kontrollját élte meg. Művészete lázadás a szülők, a nagyszülők ellen, és a fennálló társadalmi rendszer ellen is.

Az elhagyatottság és a kontroll közötti feszültség áll a Rhythms (1973-74) című performanszsorozat középpontjában. A Rhythm 5 (1974) során Abramović egy lángoló fa csillag belsejébe feküdt. A tűz miatt elfogyott az oxigén, elvesztette az eszméletét, és a nézőknek kellett kimenteniük.

A Rhythm 10 (1973) performanszban egy késsel a szétterpesztett ujjai közé szúrt újra és újra, és csak akkor állt meg, amikor húsz alkalommal megvágta magát. Miután hangfelvételt készített az akcióról, visszahallgatta azt, miközben megismételte ugyanazokat a mozdulatokat, ezúttal megpróbálva az új sebeket a régiekhez igazítani.

A közönséggel való kapcsolatot energiaforrásként használva Abramović olyan rituális performanszokat hozott létre, amelyek egyszerre voltak katartikusak és felszabadítóak.

A Rhythm 0 (1974) során arra kérte a nézőket, hogy a rendelkezésükre bocsátott 72 tárgy - toll, olló, láncok, balta, töltött pisztoly és más eszközök - segítségével bármit tegyenek vele, amit akarnak. Az alávetettség kísérlete dermesztő végkifejlethez vezetett: a performansz akkor ért véget, amikor a közönség túlzottan agresszívvá vált.

A Rhythm 4-et a milánói Galleria Diagrammában mutatták be. A performansz során Abramović egyedül és meztelenül térdelt egy nagy teljesítményű ipari ventilátorral felszerelt helyiségben. Lassan közelített a ventilátor felé, miközben megpróbált minél több levegőt belélegezni, hogy tüdeje terhelhetőségének határait feszegesse. Nem sokkal később elvesztette az eszméletét.

Abramović legkorábbi performanszai valóban múlékonyak voltak; csupán nyers fekete-fehér fényképek és leíró szövegek őrizték meg őket, amelyeket évekkel később publikált, a legikonikusabb képeket kiválasztva cselekedetei lényegének megidézésére.

1976 óta videót is használ művészetének időbeliségének rögzítésére. A Cleaning the Mirror #1 (1995) öt egymásra helyezett monitorból áll, amelyeken egy nyugtalanító performansz látható: Abramović az ölében tartott, szennyeződésekkel borított emberi csontvázat tisztítja. A metaforákban gazdag, háromórás akció többek között a tibeti halotti rítusokat idézi meg, amelyek arra készítik fel a tanítványokat, hogy szembenézzenek saját halandóságukkal és eggyé váljanak vele. (https://www.guggenheim.org/artwork/5190)

A velencei kiállításon nem találunk efféle szélsőségeket, itt Abramović az átalakuló energiát helyezi középpontba. A művész szerelme a város iránt a gyermekkorába nyúlik vissza:

„14 éves voltam, amikor édesanyám először elvitt a Velencei Biennáléra. Vonattal utaztunk Belgrádból, és amikor kiléptem az állomásról, és először megláttam Velencét, sírva fakadtam. Felfoghatatlanul gyönyörű volt, semmihez sem hasonlított, amit addig valaha láttam. Azóta hagyománnyá vált számomra a visszatérés Velencébe, és miután 1997-ben megkaptam az Arany Oroszlánt, ez a város örökre különleges helyet foglalt el az életemben. Most, miközben a 80. születésnapom megünneplésére készülök, még jelentősebb okból térek vissza: hogy első női művészként mutathassak be kiállítást a Gallerie dell'Accademia teljes terében, beleértve a kortárs gyűjteményt is, a Transforming Energy projekt keretében. Mély megtiszteltetés számomra, és őszintén meghat ez a lehetőség" (https://vogueadria.com/marina-abramovic-exhibition-venice/)

A velencei tárlaton az átalakuló energia részesei mi magunk, a nézők lehetünk, az interaktív kiállításon átváltozunk kiállított tárgyakká, kint is vagyunk, bent is vagyunk, eggyé válunk az alkotóval, az alkotással, miközben mindvégig önmagunk maradunk. Energiamező közepén állunk, semmibe nyíló ajtót nyitunk ki, hajfürtök rezegtetik a fejünket, metronómra relaxálunk, s lassan különös hangulat lesz úrrá rajtunk.

A Gallerie dell'Accademia az interaktív kiállítás kiváló helyszíne, mivel az Abramović munkáiból válogatott darabok és Velence kulturális identitását megformáló reneszánsz remekművek szorosan összefonódnak.

Shai Baitel, a kiállítás kurátora ezt nyilatkozta:

„A velencei reneszánsz művészek átható figyelemmel kísérték a testet mint a szenvedés, az áhítat, az extázis és az átalakulás színterét. Marina Abramović a jelenbe emeli át ezeket a kérdéseket, ám egy másfajta megközelítéssel. Ahelyett, hogy pusztán ábrázolná a testet, használja azt, így az nem a mű tárgyává, hanem annak központi objektumává és anyagává válik. A kiállítás ezeket a történeteket a test közös megértésén keresztül kapcsolja össze, mint olyan edényt, amelyen keresztül a jelentés, a hit, a kitartás és az átalakulás évszázadokon átívelően tapasztalható meg" (https://www.surfacemag.com/articles/marina-abramovic-transforming-energy-venice-biennale-2026/#)

Az Abramović 80. születésnapjára megrendezett tárlat játék az idővel, az emberi testtel és a körülöttünk lévő turbulens valósággal.

A kiállítás 2026. május 6-a és október 19-e között tekinthető meg.

Kapcsolódó írásunk:

A művész jelen van - Marina Abramović performanszai (videóval)

2013.11.14. - 00:15 | vaskarika.hu

A performansz-művészet egyik úttörőjének számító Marina Abramović 1946-ban, Belgrádban született. Nemzeti hősként ünnepelt apja, Vojo és anyja, Danica partizánként harcoltak a második világháborúban. Anyja az 1960-as évek közepén a belgrádi Forradalmi és Művészeti Múzeum igazgatója lett. Marina 1965 és 1970 között a belgrádi Szépművészeti Akadémián tanult. Posztgraduális tanulmányait 1972-ben, a zágrábi Szépművészeti Akadémián fejezte be. 1973 és 1975 között a Novi Sad-i Szépművészeti Akadémián tanított. Ebben az időben valósította meg első szóló performanszait. 1976-ban Amszterdamba költözött.