Már hallani a folyóson Jordán Tamás színházigazgató hangját, amikor megérkezem a fő téri Bloom-házba. A hivatalos plakátok mellett a bölcsészkar diákjainak ügyes kézzel készített rajzai segítenek az eligazodásban. Nincs sok időm nézelődni, hiszen nem akarok lemaradni az előadásról. A nagyteremben érdekes kép bontakozik ki: Jordán Tamás egy szál mikrofonnal, minden szem rá szegeződik. Feszült csend a nézőtéren, sehol semmi suttogás, mindenki figyel. Látszik, érdekli őket, amit hallanak. Színházunk vezetője szinte váteszi lelkesedéssel vezeti elő ötletét, amit aztán beszélgetőtársa, Galgóczi Krisztina, a bölcsészkar oktatója próbál meg befogadhatóbbá tenni a nagyközönség számára is. Az elképzelés alapvetően szimpatikus: Szombathely, nem lévén hosszú ideje állandó színháza, alkalmas terep arra, hogy kibővítsük a színház adta lehetőségeket. Kerekasztal-beszélgetések, „workshopok" vízióját látjuk magunk előtt, ahogy a színész hangja betölti a székekkel zsúfolásig megrakott termet. Az előadás azonban félbeszakad. A ház elé invitálnak minket, a kérdésekre később jut idő, derül ki. Rendben, irány a Fő Tér!

Lefelé menet megtudom, hogy kezdő programként Kálmánchelyi Zoltánnal, a Weöres Sándor Színház színészével készíthettek filmet az érdeklődök. A közönség néhány tagja izgatottan beszél a lépcsőn lefelé menet arról, milyen izgalmas is volt belekóstolni a filmezés titkaiba, és hogy egy alig 2-3 perces alkotás elkészítése is milyen összetett és nehéz feladatnak bizonyult, még akkor is, ha szakértő kezek irányították a műveletet.

Odalent már azok is gyülekeznek, akik amúgy nem vettek részt a fenti előadáson. Nem is csoda: a tűzzsonglőr csapat készülődik. A három hölgy előadása lélegzetelállító, valóban ördögi ügyességgel használják az égő buzogányokat, láncokat, és egyéb, fel nem ismerhető, de láthatóan veszélyes szerszámokat. A koreográfia egységes, a dramaturgia elgondolkodtató, születés, kiteljesedés és halál örök körforgása van itt megidézve. Mert a zsönglőrködés csak eszköz, tulajdonképpen színházi produkciót látunk, igaz sajátosat, tűzszínházit. Miközben mindenkit megigéz a látvány, azon töprengek, mitől hat mindez, miért kell nekünk a művészet, s egyáltalán, kell-e nekünk kultúra?

Sokáig nem tart a tüzes bemutató, visszamegyünk a Bloom-házba. Mintha többen is lennénk, amikor Jordán Tamás előadása folytatódik. Az ezt követő szünetben megragadom az alkalmat, és beugrom az egyik „non-stop" programra, Masszi Ferenc képzőművész „Játék a képekkel" elnevezésű kvízére. És puzzle-jére. És játékára. Merthogy ez mind egyben, amit kínál nekünk, akik szeretnénk jobban megismerkedni a művészettörténettel, a festészeti technikákkal, vagy egyszerűen csak szeretünk játszani.

A tudományos játékkal, vagy játékos tudománnyal való szórakoztató megismerkedés után (bár a puzzle megizzasztott, bevallom) a moziterem felé veszem az irányt. Rendben, nem moziterem, kivetítő és székek, de nem is kell több, hiszen nem tökéletes moziélményért jöttünk ide. Vágvölgyi András a bölcsészkar filmelmélet oktatója az Olajfalók c. „ál-dokumentumfilmet" hozta magával. Elmondja, hogy nem akart minket nagyjátékfilmmel leterhelni (ennek őszintén örülünk, lévén lassan már fél tíz-bár, végül is kutatók éjszakája), hanem valami olyat akart mutatni, ami rövid, mégis szokatlan, és érdeklődésre tarthat számot. Sikerült. Lebilincselő és humoros előadása feledteti az „amatőr" körölményket: nem lövöm le a film poénját, nézze meg mindenki, tényleg érdemes.

Még egészen magamhoz térni sincs időm, máris rohanok végig újra a folyósón, hogy elérjem Für Anikó színművésznő felolvasását Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio-jából. A katarzis nem marad el, aki kételkedett, most megláthatta, illetve hallhatta: a hangoskönyv igenis egy életképes műfaj, a színész rengeteget hozzá tud tenni a felolvasott műhöz. Esetünkben a zseniális könyv Für Anikó hangján: tökéletes párosítás. A felolvasás utáni beszélgetés során a művésznő kötetlenül és jókedvűen válaszolt a feltett kérdésekre, hosszasan boncolgatva beszélgetőtársaival a nyomtatott és a hangoskönyv kapcsolatát. Párhuzamot vonhatunk például a filmmel, hiszen a leírtakat ott is valaki más „szemüvegén át" látjuk, de, ahogy mondta, ő ezt inkább önálló műfajként kezeli, nem pedig a könyv élményének átformálásaként. Tegyünk ugyanígy a hangoskönyv esetében is, ami nem csak békében megfér a hagyományos könyvek mellett, hanem a kultúra, az irodalom olyan új médiuma, amely alkalmazkodik a modern életformához: akár autóvezetés vagy mosogatás közben is élvezhetjük. Helyettünk, de persze nekünk olvasnak, s közben felidéződhet bennünk gyerekkorunk egyik kedvenc időtöltése, a mesehallgatás is.

Újabb szünet következik, a feltálalt pogácsából való szemezgetés közben Nagy Annától, a szabad bölcsész szak oktatójától, a bölcsészkari programok egyik szervezőjétől megtudom, sajnos Varró Dani betegség miatt lemondta szombathelyi útját, így ma vele nem fogunk találkozni. 

A csalódottság azonban gyorsan elpárolog, hiszen érkezik Enyedi Ildikó filmrendező, és egyik nemrég végzett tanítványa, Horváth Lili. Mi mással lehetne kezdeni egy filmrendező bemutatását, mint egy filmmel, így hát elhelyezkedünk, és már kezdődik is a vetítés. Eleinte kicsit talán nehézkesen, hiszen a villany mindig ég valahol, a kivetítőn látszik a lejátszó program kezelősávja, de aztán ezeket az ember valahogy elfelejti, hiszen amit látunk, sokkal inkább lefoglal minket, mint az apróbb bakik. Bevallom, féltem kicsit ettől a programtól. „Lili egy negyedéven készített filmjét, valamint a vizsgafilmjét fogjuk látni", hangzott el. Olyan érzésem támadt, hogy most valami elvont, valami fellegekben járó próbálkozás fog következni, amit még az sem ért nagyon, aki készítette... de egyáltalán nem ez történt (mint később kiderült, nem csak nekem voltak ilyesfajta érzéseim, de ne szaladjunk ennyire előre). Az első film az „Uszodai tolvaj" címet viselte, és egy Ottlik novella adaptációjaként született. Mint Lilitől, akit most már filmrendezőként kell felkonferálni, megtudjuk, egyéni feladatként kapta az egyetemen, hogy irodalmi adaptációt készítsen, mert „kicsit belebonyolódott saját ötleteibe". Lili elmeséli, mi pedig nem győzzük hallgatni: hogyan zajlik a forgatás, mikor forgatnak, kik a színészek, mik a nehézségek, amikkel szembe kell nézni, és egyáltalán, hogy találsz ki egy ilyen remek filmet?

Merthogy, és ezt kár lenne vitatni, lévén az alkotások több fesztiválon is diadalmaskodták már, mindkét film fantasztikus. A második alkotás már a vizsgafilm, „Napszúrás" címmel. Hosszabb, mint amit korábban láttunk, és sokkalta erőteljesebb is: az első után a közönség hosszasan tapsolt, itt döbbent csend követte a vetítést. Igen -mondja Lili- ez egy sokkalta komolyabb film, a témája már nagyon régóta foglalkoztatja, szerette volna filmre vinni. Irodalmi inspiráció itt is van, de ez már csak nagyon közvetett, ez már sokkal inkább a saját ötlete. Tallár Ferenctől, az NYME-SEK bölcsészkara filozófia és művészetelmélet tanszékének vezetőjétől halljuk azt az eszmefuttatást, ami bennem is megfogalmazódott: hogy kicsit félt attól, mit fog itt majd látni, de hatalmas pozitív csalódásban volt része.

Lassanként kiürül a terem, szállingóznak haza az emberek, de a kitartóak még egy filmet láthatnak, szintén Enyedi Ildikó egy tanítványának, Szeiler Péternek a „Halotti beszéd" című alkotását. Sajnos a technika ördöge ismét közbeszólt, a film valami lejátszási hiba miatt belassult, és az eredeti tizenöt perces helyett körülbelül fél óra hosszúra „nyúlt". Ezért sűrű bocsánatkérések következtek technikusi oldalról, de a közönséget láthatóan nem zavarta: egy újabb élménnyel lettünk gazdagabbak, hiszen ez a film is bebizonyította, hogy milyen fiatal tehetségeket tud felvonultatni ez a szakma is.

A programok végére már csak a legelszántabbak maradtak. Körbenézek, hiszen ez nem is kevés, sőt! Az órámra pillantok: majdnem hajnali egy óra. Szombathelyen a kultúra nevében ennyi embert „rávenni", hogy az éjszakája nagyobb részét feláldozza, elismerésre méltó teljesítmény. Az emberek elindulnak haza, izgatott beszélgetés-foszlányokat hallani mindenfelől: ez nagyon jó volt... és arra emlékszel amikor... jövőre is jövünk, mindenképpen... ezt nem is tudtam eddig, hogy...

A rendezvény tehát elérte célját: a kultúra, a művészetek és a tudomány elkezdett beszivárogni hétköznapjainkba, és ha tovább kutatunk kitartóan, akkor magunk is igazi művészet-, színház-, avagy filmkutatókká válhatunk.