„Anya, a legjobb, ha így egymás ölében ülünk!" Egyébként mesét olvasunk, félig ülve fekszünk a szőnyegen és a kis hároméves keresztben rajtam vackolta be magát. Még a kedvenc plédjét is odahozta, betakargatva magát és engem. Mert neki így a legjobb. A nagylánynak meg rendszeresen este 11-kor, amikor az ember lánya (vagyis az anyja) már félig alva mossa a fogát, akkor jut eszébe beszélgetni. Lehetőleg olyan témáról, ami napközben, normál körülmények között sosem kerül szóba, ezért halaszthatatlan. A harmadikból pedig, a legnagyobból, aki 196 centisen is a kisfiad, alig tudod kihúzni a mondatokat. Megszenvedsz minden szóért, és gyanús, hogy a fiúgyermek közben egészen jól szórakozik...

Anyának lenni, főleg többszörösnek, nem fenékig tejfel. Mégis annyira jó! Amikor a kicsi az alig pirkadó hajnalban hozzád bújik a takaró alá, és reggelig már nem tudod kialudni magad. Amikor egész nap csúfolódnak egymással...aztán az első adódó alkalommal egymást védik, mint a kistigrisek. Aztán elég egy maszatos kezecske viharos ölelése, homokozás után, de még fürdés előtt: "Anya, csak szejetlek". Elég, ha a saját türelmetlenségünkben általunk megsértett kamasz gyerekünk félóra múlva odajön: Anya, ne haragudj, nagyon szeretlek, és máskor...

Akkor végre Te is mondhatod neki: Kisfiam, én is türelmetlen voltam, ne haragudj...Elég, ha a másik kamasz, fejlett kritikai érzékével felhívja figyelmedet jellemhibáidra, és igazat adsz neki, pedig ezt senki mástól nem fogadnád el. Gyerekeink azok, akik feltétel nélkül szeretnek minket, olyannak, amilyenek vagyunk, és ők azok, akiket minden előzetes megfontolás, stratégia nélkül szerethetünk mi is. Jó ideig mi vagyunk a legfontosabbak az életükben, és elég egy könnyes mosoly, egy suta anyáknapi vers, máris rögtön elfelejtődik az a sok-sok éjszakai "kakajó"-készítés, a feleselés, a sok-sok „de Anya" és a sok-sok „Anya, nem tudod, hogy hol van a...(tolltartóm, tollam, radírom, kék zoknim, tornacuccom, táskám, farmerkabátom, matekfüzetem, lakáskulcsom, bérletem, stb.)?" És felejtődik minden, ami abban a pillanatban bosszantónak tűnt.

Jó érzés látni, ha megcsodálják nagyobb-kisebb csemetéinket, s ha más szülőkkel beszélgetünk, kis sóhaj kíséretében mondják: „Igazán klassz gyerekeid vannak, szerencsés vagy!" (Csak azon gondolkodom néha, vajon miért érzem én ugyanezt az ő gyerekükre gondolva!?)

Egy gyermek születése pótolhatatlan és semmihez sem hasonlítható élmény, a felnevelése úgyszintén. A szeretet pedig? Ahogy a nagyoknak magyaráztam, amikor a kicsi született: a szülői szeretet nem osztódik részekre. Minden testvérrel egyre több és több lesz. Mert Anyának lenni jó.