Férfi-női szerepek

„Nem mindennap van itt ez az alak! Na meg amiket a tv-ben művelt, hát az elég durva volt!" Hallgattam az MMIK-ba igyekvők Csernus-okításra érkezésének miértjét, miközben az épület előtt készítettem fel magam az újbóli lelki megvilágosodásra. Nem mindennap van itt, egészen pontosan fél éve, 2010 őszén láttam Dr. Csernust, alias bevállaljadokit ugyanitt. Az ok, amiért az akkori cikkem és a mostani közti kapcsolat nem csupán egy romantikus CtrlC+CtrlV-ben merül ki, pusztán annyi, hogy ez most tényleg más volt. Nem tudom, hogy mennyire van köze ehhez a doki magánélete körül fellebbent híreszteléseknek -párja elhagyta-, de tény: egy kevésbé "bunkó", kevésbé elszállt, kevésbé gúnyos, sőt, vicces kedvében lévő Csernus Imrét láttam. Még azt is tudomásunkra hozta, hogy nem szeretne senkit megbántani, hiszen amiket elmond, azok csupán ajánlatok, és nem kötelezően betartandó törvények.

Férfi-női szerepek, ez volt a hangzatos cím, amit bizony ezernyi okosságra rá lehet húzni. Mert végülis a húsdarálás is lehet ez is, az is, az őszinteség fontos mindkét oldalról, cipőt kötni meg úgyszintén tud mindegyik, gyereket szülni csak az egyik, hiteles apa lenni meg csak a másik. Csernus-előadáson fülelő, középkorú, párkapcsolatában problémás alany pedig mindegyik, de inkább a nő. Szóval a lényeg, hogy az elég tág témakörből adódóan a kíváncsi nézőközönség nem tudhatta igazán, hogy mire számíthat, legfeljebb csak körvonalakban. Elsőre, a kígyózó sorokból csak az tűnt fel, hogy valóban rengetegen vannak, akik párkapcsolati problémákkal küzdenek, és talán pont Csernus Imrétől várják a megváltást. Ez nem is akkor csoda, ha figyelembe vesszük, hogy 2 éven belül a házasságok 40%-a felborul. Tudták? Én sem. Ahhoz, hogy mi ne ehhez a 40%-hoz tartozzunk, jobb, ha felkötjük a gatyánkat: Csernus szerint ugyanis lehetetlen mindig a könnyebb utat választani. A jól működő kapcsolat alapvetése az őszinteség, és nemcsak a társunkkal, hanem elsősorban saját magunkkal szemben. Ez viszont olykor fájhat, de a fontos, hogy szembe tudjunk nézni hibáinkkal, és ne legyünk gyávák kimondani, hogy gyávák vagyunk...

Ez a gyávaság amúgy Csernus vesszőparipája, de nem gond, nyilván rengetegen vannak kis hazánkban, akik gyávák és nem ismerik el. Gyávának lenni sok mindenben lehet: lehet bungee jumpingban, hegymászásban, az ötödik pohár bor megivásában, csajozásban, a konfliktusok kezelésében, és az őszinteség terén. Nem egyenlő súlyú dolgok ezek, ezért én azt mondom: a legelső lépés, hogy ne legyen orbitális lelkiismeret-furdalása az embernek attól, hogy nem mert leugrani azzal a nyavalyás kötéllel a mélybe, hogy tartson önvizsgálatot: mi az, amiben valóban gyáva vagyok, fontos nekem, és változtatnom kellene rajta? Mert ha valaki önmagáról egy folyamatot elfogad - mondja a doki-, és mer beszélni róla, onnantól kezdve az nem fáj. És bizony, az összes létező emberi tulajdonság ott lapul egytől egyig mindenkiben, csak még nem jött el az idő és alkalom, hogy használja. Szóval őszinteség nélkül ne várj csodát, mert akkor lehetsz csak hiteles, ha őszinte vagy. Például a kisgyermek ösztönösen megérzi, ha apa, vagy anya nem őszinte, hanem rutinból mond valamit, és így veszítik el szépen lassan a szülők a hitelességüket a gyermekük szemében.

A gyáva, a sznob és a kisember

Csernus ezúttal nem rángatott ki a színpadra egyetlen áldozatot sem, csupán mikrofonvégre kapta az egyik, első sorban ülő férfi nézőt, akiről később kiderült, hogy kollégája is: fogorvos, és nem mellesleg kétszeres édesapa is. Ha emlékeznek, ősszel Csernus doki alanya egy kamaszkorú srác volt, akit „szétszedni" a színpadon - valljuk be -, nem volt annyira nehéz, viszont egy 36 éves, kétgyermekes, nős fogorvossal folytatni eszmecserét mégsem annyira lejátszott meccs, mint az előbbi esetében. Én egyetlen dolgot emelnék ki vitájukból (vagy inkább a tanításból): amikor Csernus arra kérte alanyát, hogy mondjon magáról 3 rossz dolgot, emberünknek a gyávaság és a sznobság mellett ez hagyta el a száját: „Azt mondják, sokszor nem tudom kezelni a kisembereket". És láss csodát: erre a közönség egy emberként hördült fel, és vette a szívére, amit fogorvos barátunk mondott.

Csernusnak sem kellett több, egyből lecsapta a labdát: „tudják, maguk azért hördültek fel? Mert magukra vették, hiszen maguk kisembernek képzelik önmagukat!" Ez a helyzet élesben is tükrözte, hogy Magyarországon vagy tényleg kisember a többség, vagy annyira önbizalomhiányosak és pesszimisták vagyunk, hogy annak ellenére, hogy okunk nincs rá, kisembernek képzeljük magunkat. És ekkor érkezett el nálam a megvilágosodás: hiába jön - az általam is elismert és kiváló szaktudású - Csernus doki, hiába mond akárki akármit, a mérvadó úgyis csak az, amit kiskorunktól látunk otthon és magunk körül. A genetika, a magunkba szívott viselkedésformák, vagy nevezzük akárhogy: sajnos egyetlen előadástól senkinek nem fog gyökeresen megváltozni az élete, mert ha így lenne, már rég megtalálta volna a lehetőséget a változásra.

Csernus Imre okos ember, és jó meglátásai vannak, amiket használni is tudna az, aki tiszta lappal most született volna a világra. Így viszont a doki legfeljebb csak a margón hagyhatja ott a kézjegyét, ceruzával. Elég ez? Aligha. Legfeljebb annyira elegendő, hogy ideig-óráig belássa az ember, hogy máshogy kellene tenni ezt meg azt, és az előadás utáni legelső indulattól vezérelve hazamegy, és szépen nekiesik párjának, és őszinte lesz, ha kell, ha nem. Szerencsétlen meg nem érti majd, mire fel ez a hirtelen érzelemkitörés, és valószínűleg Csernus dokit okolja az egészért. Így hát - véleményem szerint - jobb, ha férfiként elkíséred egy ilyen előadásra párodat, és legfeljebb lesz egy kellemes estéd, de az a minimum, hogy tudni fogod, hogy kedvesed miért lett hirtelen tündérből sárkány.

Észrevették, hogy a nők mennyire nyomják az igét?

Kedvenc dokink még véletlenül sem csak a férfiakat hozta elő a negatív tulajdonságok kapcsán, bár tény, hogy többször szerepelt nála ilyen kontextusban az erősebbik nem. Pedig a nőket sem kímélte: „észrevették, hogy a nők mennyire nyomják az igét?" - kérdezte, és hozzátette: rengeteg olyat látott már, hogy a nő észrevétlenül irányította a kapcsolatot, és befolyásolta a - hasánál és farkánál csodásan megragadható - férfit. Aztán ott vannak a szeretetkurvák, akik nagyrészt szintén nők. Ez a szó a szeretetéhség durvább változatát jelenti, és abból ered, hogy a munkahelyi és magánéleti kudarcokat átélt nő elveszíti önbizalmát, elkezdi kevésbé szeretni magát, majd mástól várja azt törődést és szeretetet, amit önmagától kellene megkapnia. De nevezhetnénk szeretetfüggőségnek is.

Annyi rossz tulajdonság elhangzott az este folyamán, de én mégsem hiszem, hogy Magyarországon mindenki defektes. Sőt: egyéniségek vagyunk. Nem fekete-fehér semmi, ezért nem is sarkíthatjuk le a dolgokat. Az őszinteség sem mindig nyerő, és néha a gyávaság igenis hasznos. Nem gépek vagyunk, amiket az orvosok beprogramoznak, és azután a kapott program szerint éljük életünket. Ami valakinek szentírás és bejön, attól a másik elveszik a labirintusban. De végülis valami olyat próbálok elmondani, amit a doki, csak máshogy: az önbizalomhiány sosem vezet jóra. Ismerd meg magad, szeresd magad, és nagyjából ennyi az indulócsomag a boldogság felé. Én jól éreztem magam Csernus Imre előadásán, mert nem kevés tanulsággal szolgált számomra, és biztos vagyok benne, hogy, ha nem is ugyanazokat, de más is leszűrte a magának való tanulságot.

A hangulat végig jó volt, általában vicces és mosolyra fakasztó, amit én nem vártam volna a dokitól az előző előadása alapján. Már előre izgatottan várom következő szombathelyi megjelenését, mert elképzelni sem tudom: hány arca van még? Mennyit tud vajon kihozni magából, és tud-e még meglepőt mondani? Egy biztos: érdekes lesz!

Az április 15-i előadás első írása itt olvasható!