Mi sem bizonyítja jobban azt, hogy a szombathelyiek mára már teljesen magukénak érzik a Jordán Tamás vezette színházat és annak stábját, mint az, hogy ugyanannyira kíváncsiak az "ifjakra" is, mint a nagy, már nevet szerzett színészekre. Pusztai Fannit mi sajnos csak az Öt az egyben előadásán láttuk eddig, amiben majd egy percet szerepelt, és ezért nem is nagyon emlékeztünk rá. Pedig aztán. A fent nevezett hölgy ugyanis nemcsak hogy kimondottan dekoratív, hanem inkább néznénk modellnek mint színésznőnek, legalábbis ez volt az első gondolatunk a beszélgetés kezdetekor. Aztán ezt a gondolatot féltávon már vissza is vontuk, a végére pedig elnézést kértünk magunkban tőle, illetve lelki szemünkre hánytuk, hogy általánosítottunk, amit amúgy nem szoktunk. Ezzel nem voltunk úgy látszik egyedül, hisz mint kiderült gyorsan Vlahovics művésznő is így tett anno, amikor megismerte őt.

A beszélgetés első perceiben ugyanis bevallotta, illetve a vége felé újrázta azt a tényt, hogy első blikkre ő bizony azt gondolta, hogy a szőke hosszúhajú lány biztosan felületes lehet. Közös mentségünkre legyen szólva az, hogy a mai világban bizony, amikor a szépség, mint kurrens árucikk szerepel szinte mindenhol, megszokhattuk - pláne a nőknél -, hogy egy bizonyos szépségfaktor fölött az ember sokkal könnyebben boldogul a létezéssel. Akinek pedig ehhez a lassan múló adottságához kis gógyi is társul, ráadásul hajlamos a könnyebb oldaláról megfogni a dolgokat, és mindennek tetejében még egy kis szerencséje is van, biztos, hogy el tudja adni magát valahova. A legtöbben "csak" összeházasodnak a pénzzel, de vannak sokan, akik a szépségük által maguknak kaparják ki a gesztenyét, akár foggal-körömmel, akár más testrészekkel. Pusztai Fanni azonban a hallottak alapján, nemhogy nem tartozik az átlagba, hanem épp ellenkezőleg, olyan értékrenddel bír, amelyre a magunkfajta örök világ- és emberiségmegváltó kényszerben szenvedő társadalomkritikus is csak elismerően csettinteni bír. Ennyit részünkről a kimosakodásról.

A szombathelyi származású, majd gyermekkorát Körmenden leélő, a gimnáziumot pedig Zalaegerszegen végző, húszas évei közepén járó hölgy, már nagyon fiatalon kacérkodott a színészettel. Filozófiából egyetemi, míg irodalomból főiskolai diplomával rendelkezik, és minden érdekli a világon. Mint elmondta, nem szeretné úgy leélni az életét, hogy az bármikor is az unalmas, vagy sablonos jelzőkkel illethető legyen. Írt verseket, esszéket, forgatókönyveket a folyamatos tanulás mellett, külön feladatokat kér a színházban is, nem ritka, hogy a súgólyukból ő segít, és az asszisztensi munkát is szívesen vállalja. Kicsit megnyugodtunk, amikor kiderült, hogy a modellkedéssel is megpróbálkozott. Mindezeket nem azért, mert épp nincs jobb dolga, hanem mert láthatóan minden érdekli, ami a színházzal és a színpaddal kapcsolatos. Érdekli a pszichológia, a tanítás és természetesen a színjátszás legfőképp, és nem csak autodidakta módon, hanem mindenben a tökéletességre törekszik. Vlahovics Edit felvetésére, miszerint ez valószínű azért van, mert még nem találta meg azt az egyet, amiben igazán otthon érzi magát, pontosan azt válaszolta, amit mi magunk is feleltünk volna. Nála minden összefügg, és az összekapcsoló szál a filozófia.

Na, ekkor meghatódtunk kicsit, illetve majdnem félrenyeltük a zseniális vaníliás-chilis lattét. Ugyanis a mai szakosított világból nekünk talán az ilyen szellemiség kiveszése fáj a legjobban. Az emberek elfogadják azt az iránymutatást, hogy elég nekik az, hogy egy dologban megütnek egy bizonyos szintet, a jobbak egy magasabbat, az igazán tehetségesek pedig a legmagasabbat, és ezzel frankón elvannak, amíg élnek. Egy hídépítő mérnök például biztos nem fog a szakmáján túl olyan dolgokat keresni, amikben lehet, sokkal jobban érvényesülne, ne adj isten, még boldogabb is lehetne, ki sem próbálja. Igaz, hogy a reál beállítottságúak általában ezzel elégedettek is, biztos anyagi háttér és ennyi a létezés kb.

Többször leírtuk már azt, hogy hiába tanul filozófiát az, aki nem arra született. A tanulmányok maximum rávezetik az egyént egy két újabb gondolkodásmódra, és megismertetnek a történelem legnagyobb gondolkodóinak eszméivel. Azonban aki ezzel a "betegséggel" érkezett a világra, az úgyis a saját elméje útvesztőjének kibogozásán dolgozik, és a változó idők általi tapasztalatok hatására gondolkodik, és halad az útján. Sokan csodabogárnak nézik azokat, akik sok mindenhez értenek, illetve bármihez hozzá tudnak szólni, vagy bármilyen számukra idegen eszközt jól fognak kézbe elsőre is. Pedig ez a mi olvasatunkban csak egyszerűen maga az életrevalóság, ami még mindig nem egyenlő a tehetséggel, csak épp közeli rokonok. A társadalom azt mondja, öreg te ne akard működtetni a világot, azt megteszem én, te csak töltsd el jó munkásemberként az időd, amit kaptál, ne gondolkodj olyan dolgokon, amik feletted állnak, szaporodj, vásárolj, hajtsd az anyagi jólétet, és akkor mindenkinek jó lesz, de semmiképp ne legyél önállóan véleményt alkotó.

Pusztai Fanni mindenképp életrevaló, és mint olyan teljes mértékben életigenlő, illetve korához mérten talán kicsit túlságosan is bölcs, mondjuk így, korabölcs. Ezen azonban kicsit sem csodálkozhatunk, hisz a bölcsesség is veleszületett tulajdonságunk, amit vagy az idő múlása hoz meg, vagy valami más, ami esetében egy trauma lehetett, mégpedig egy tinédzserkori kemény családi karambol, amelyből szerencsére mindannyian felépültek, de aminek nyomai minden esetben hatással vannak az ember további létezésére. Mint mondta ő mindennap az utcán sétálva is rengeteg élménnyel gazdagodik, nyitott szemmel jár, és meglátja a hétköznapi dolgok szépségét. Ráadásul az ezáltal okozott töltést és harmóniát igyekszik ráragasztani mindenkire, akivel csak találkozik. Azt vallja, hogy ha tartalmas és boldog életre törekszik az ember, az már fél siker, de ha ebből tud másoknak is átadni - akár csak egy embernek - valamit, akkor már megérte megszületni - szinte szó szerint ugyanezt mondta nekünk Szipál Martin, a világfi, örökfiatal fotósfenomén is, aki pedig már annyit látott az életből, amennyi sokunknak vélhetően sohasem fog megadatni. Erre pedig nincs jobb eszköz, mint a művészetek. Legyen az irodalom, színjátszás, film vagy képzőművészet, a fontos az, hogy legyen mögötte értékes filozófia, azaz mondanivaló.

Nincs olyan értékes mű a világon, amit nem valamilyen közlési kényszer szült meg. A kortárs művészetnek pedig az a dolga, hogy a már sok időt megélt alkotásoknak minden korban más értelmezést tudjanak adni, ami épp megfelel a korszak szellemének, igaz manapság nem tudjuk lehet-e egyáltalán ilyenről beszélni. A jobbérzésű szellemek vélhetően már rég új bolygókat kerestek maguknak látva azt, ami itt folyik. Itt alig álljuk meg azt, hogy ne keverjük ide a héten agyoncitált Nemzeti Színházi ügyet, amely épp a mai napon lett csúcsrajáratódva.

Visszakalandozunk inkább ismét a gondolatmenetünk eredeti fonalához, igaz már csak annyira, hogy lebökjük az irományt, azzal a kitétellel, hogy nagyon bízunk abban, hogy a cikk hősnője továbbra is ezen az úton fog haladni, és nem csak a Café Frei pódiumán lesz középpontban, hanem mondjuk az általa megírt Shop Stop forgatókönyv színpadi változatában is megmutatja tehetségét. További alkotói és tanulmányi sikerekben gazdag, és legalább ilyen kiegyensúlyozott boldog életet kívánunk a továbbiakban is!