Az egyetlen akadálynak - ami persze leküzdhetőnek látszott - a vasárnap délelőtti időpont bizonyult, gyenge két órás alvás után vágtunk neki az alig húsz kilométernek. A kis zsákutcába érve leparkoltunk, majd egyből bevettük magunkat a földszinti kiállítótérbe, amely nem épp az optimális fényviszonyokkal bírt, és körbejártuk a kiállítást. Mint a megnyitón hallhattuk, a nagyon termékeny művész több mint harminc éve fest, és rengeteg korszaka volt. Ezúttal klasszikus megfogalmazásban és szerintünk klasszikus módszerekkel elkövetett műveket hozott. Elnagyolt ecsetvonásokkal készült, közelről nézve folt és sávhalmazokat láttunk, azonban, ahogy távolabb húzódtunk, úgy nyertek értelmet a képek, és amikor az optimális távolságba értünk, láttuk meg az egész egységet. Nekünk a színhasználat volt az, ami elsőre hatott - ahogy középről szembenéztünk -, és az egységesség. Nem a stílusunk amit láttunk, de párat simán el tudnánk képzelni egy megbékélt enteriőrünkben. Mire körbeértünk, épp kaptuk a felszólítást, hogy fáradjunk fel a templom főterébe, ahol kezdődik a megnyitó. Látszott egyből, hogy a meghívókkal rendesen körbejártak, hisz teltházasra, pontosabban templomosra nőtt az érdeklődés.

Mielőtt taglalnánk a megnyitón történteket, egy mondatot „áldozunk" a templomnak is. Ha kötelező lenne a vallásgyakorlás, akkor a nagy keresztény katyvaszból csak ezt az egy irányt tudnánk talán felvállalni. Ugyanis ha körbenézünk, a nagy téren és a szószéken kívül semmi sem utal arra, hogy templomban vagyunk. A nyolcszögletű centrális teremben minden fából készült, kivéve a födémtartó elemet, amely egy életfát stilizál, a két szint között középen pedig egy csillag alakú áttörés található, amelyen át az alsó szintről is látszik Isten kék ege, hisz a tetőn is van egy nagyobb, szintén csillag alakú üveges kitörés. Semmi kisebbségi érzésünk nem jött elő a több mint egy órás megnyitó - inkább gála - alatt. Mivel pedig szinte fából van minden, ez előre bocsájtotta, hogy az akusztikája is tökéletes lesz, és így is volt.

A köszöntő beszédet és a moderátori szerepet Dr. Lőrincz Zoltán művészettörténész végezte el. Egyből egy sajnálatos hírrel kezdte, ugyanis Törőcsik Mari Kossuth díjasunk, a nemzet színésze sajnos több oknál fogva sem tudott jelen lenni, ellenben egy videóüzenetben tolmácsolta sajnálatát, illetve köszönte meg Koncz Gábor szintén Kossuth-díjas színészünknek, hogy beugrott helyette. A végén pedig viccesen megkérdezte, hogy azért talán megkaphatja azt a gyönyörű kiválasztott képet. Ezután a szintén Békés-megyei Poliák Judith írónő köszöntötte egy prózával az eseményt, majd maga az alkotó, Scholtz Endre vette át a szót. Megköszönte a lehetőséget, és bemutatta egy nem túl rövid filmben azt a Guiness rekordját, amelyet Békéscsabán hajtott végre, a Világ legnagyobb képmutatása címmel. Az ötlet onnan jött, hogy mivel ő szinte minden korosztályt tanított a városban, és képeiből szinte minden lakásban van arrafelé legalább egy, megkért mindenkit, hogy akasszák le őket a falról, és álljanak sorba velük. Ebből egy ötszáz méter hosszú élő tárlat lett, amilyenre ezen a bolygón még nem volt példa. Amennyiben azonban lenne, ő azonnal megcsinálná az egy kilométerest is, hisz az utcára állított anyag csak a töredéke annak, amit eddig elkövetett a nagyon szimpatikus művész. Ezután következett a hivatalos megnyitóbeszéd Koncz Gábortól, amelyben versek és próza is szerepelt, illetve elég sok méltatás is régi barátjának.

Mivel épp egy napja kapta a felkérést a többszáz kilométeres útra, nem nagyon volt ideje felkészülni, és mi igazából ezt nem is bántuk. Így is teljesen összeszedett és körbeérős volt a majd fél óra. Elmondta, hogy nagyon szereti és tiszteli magát az embert és a művészt is barátjában, és már évekkel ezelőtt mondta neki, hogy ha ott és akkor abbahagyja az alkotást, már akkor is nyomot hagy maga után. Két dolog ragadt meg bennünk igazán: az egyik egy prózai olasz mű, mely az elhivatottak életét írja le egy nagy vonatozás képében, illetve egy rövid történet, melynek Salvador Dali volt a főhőse. Történt egyszer, hogy kigyulladt a Louvre, és a rémülten bámészkodó tömegben egy újságíró felfedezte a tébláboló Dalit. Odament hozzá, és megkérdezte, hogy ha tehetné, mit mentene ki az épületből. A láthatóan megzavarodott zseni kétségbeesett ábrázattal felelt: a tüzet!

A műsor utolsó felvonásaként szintén egy békési, a pályája elején járó operaénekesnő, Zimmermann Kornélia adott elő pár dalt magyar és német nyelven, zongorán kísérte Szász Judith, aki a Kőszegi zeneiskola igazgatónője és a templom kántora is egyben.

Kicsit sem bántuk meg a kiruccanást, nem úgy, mint azt, hogy nem maradtunk a szíves invitálás ellenére sem. Ugyanis a hívószavak még a hazaúton is ott csengtek mindannyiunk fejében, hisz ki ne szeretné rajongásig a jóféle csabai kolbászt, nem is beszélve a pálinkáról, aminek persze nem lett volna jó vége. Jóleső fáradtsággal besétáltunk még a városka főterére, és egy kellemes kávézóban és társaságban egy másfajta, talán kicsit kevésbé veszélyes itókával küzdöttünk meg kialvatlanságunkkal. Az pedig hihetetlen, hogy azon a környéken még ki lehet rakni a becsületkasszás portékákat, az meg pláne az, hogy nem árulnak zsákbamacskát!