Már harmadik hete tombolt a kánikula. Senki sem kívánhatott volna jobb időt a nyaraláshoz. Nándor Sándor lustán nyúlt el a napon, élvezte, amint bőrét égeti a forró napsugár. Felesége felhívta ugyan a figyelmét, hogy vigyázzon a napozással, mert könnyen leéghet, de Sándor fittyet hányt minden jó tanácsnak. Augusztus végén, bármennyire is igyekszünk tagadni, megérint az elmúlás szele, az egyre rövidülő nappalok, a hajnali harmat, az érett arcát mutató természet már mind a közeledő őszt vetíti előre. A negyvenes évei közepén járó férfi jól tudta, a nyár napjai megszámláltattak, ezért igyekezett annyi fényt begyűjteni, amennyit csak lehetett, hogy a szűkösebb téli napokon táplálkozhasson belőle. Klotild, aki eddig a tölgyfa árnyékában rejtvényt fejtett, combját csapkodva ugrott fel matracáról.

- Megőrülök - mondta szenvedő hangon. - Megesznek a szúnyogok.

- Miért nem kened be magad szúnyogriasztóval? - kérdezte Sándor, aki hozzászokott felesége hirtelen kitöréseihez.

Klotild végignézett pöttyökkel tarkított lábán. A bokája és a térde környékén úgy festett, mint akit a bubópestis támadott meg. Bár, tulajdonképpen Klotildnak fogalma sem volt róla, hogyan néz ki egy bubópestises, de valahogy így képzelte el. A táskája felé nyúlt, hogy rovarűző krémét elővegye, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.

- Van neked fogalmad arról, hogy ez milyen veszélyes? - nézett Sándorra szemrehányón. - Nemrégen olvastam a neten, hogy tele van olyan anyaggal, ami károsítja az idegrendszert.

- Hát, a tiédnek túl sokat már nem lehet ártani - mormogta Sándor a bajsza alatt.

- Mit mondtál, édesem? - kérdezett rá Klotild. - Nem hallottam jól.

Sándor egy pillanatra megrettent. Maga sem értette, hogyan csúszhatott ki a száján az a mondat. Klotilddal már huszonnegyedik éve voltak házasok, a kisebb-nagyobb civódások ellenére szerették és tisztelték egymást, néhány apróbb krízist leszámítva a hosszú évek nem ölték ki belőlük a házastársi kapcsolat magját. Néha előfordult, hogy idegességükben olyasmit vágtak a másik fejéhez, amit nem kellett volna, de zaklatott állapotuknak tulajdonították, és gyorsan elsiklottak a dolog fölött.

- Gyere te is mellém, a napra - próbálta Sándor kijavítani a csorbát. - Látod, rajtam egy sincs.

A férfi izmos, napbarnított testével szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Dús, szőkésbarna haja erősen növekedésnek indult, mivel a nyáron nem vágatta le. Nagyrészt a birtoktól való megválás szomorúsága vezette odáig, hogy nem járt fodrászhoz. A szemébe lógó tincs azonban kifejezetten előnyösnek tűnt, macsós külsőt kölcsönzött az önmagával elégedetlen férfinak. A nap halványsárga sugarával átjárta a szemközti partot, Badacsony hegye plasztikus közelségbe került. Egy kisfiú távcsövével pásztázta a vizet, majd elragadtatottan felkiáltott:

- Látom a János bácsit, látom a János bácsit!

- Ugyan már, kisfiam - torkolta le az anyja. - Az lehetetlen.

- Hát nem te mondtad - kérdezte a kisfiú -, hogy ott szemben az a hegy Szigliget? János bácsi pedig éppen ott nyaral.

A választ már nem hallhatták meg, mert Lali bukkant fel az egyik büfésátor felől. Elégedetten lépdelt, hatalmas hasát tolta maga előtt.

- Hú, de jóllaktam - dörmögte.

- Lali - szólította meg Klotild -, ugye nem ettél semmi édességet! Állandóan elfelejtkezel róla, hogy cukorbeteg vagy.

- Nem, csak két lángost meg egy hamburgert ettem. Azok nincsenek a tiltólistán. - dörzsölte meg Lali a fürdőnadrágból kicsüngő pocakját.

- Azért csak vigyázz - feddte meg Klotild.

Enyhe szellő támadt, apró hullámokat kavart a vízen.

- Azt hiszem, bemegyek úszni - jelentette ki Lali. - Rettenetesen melegem van.

- De Lali, teli gyomorral az maga a végzet! - korholta Klotild.

Sándor eltűnődött. Az utóbbi időben egyre többször tapasztalta, hogy felesége mennyire aggodalmaskodik. Sokszor indokolatlanul rettegett ártalmatlan dolgok miatt.

Emlékezetében még élénken élt a fiatal, haját lófarokban viselő gondtalan lány, aki a legképtelenebb kalandoktól sem riadt vissza.

A szél egyre erősebbé vált. Könnyű csónak sodródott egyre beljebb a tó közepe felé.

- Valdi, csinálj valamit légy szíves! - kérte Gizi az árral derekasan küzdő férjét.

- Igyekszem - lihegte Valdi, aki éppen legyőzött egy hatalmas hullámot -, de nekem úgy tűnik, egyre távolodunk a parttól.

Gizi rettenetesen megrémült. Egy átlagemberhez képest elég gyakran került veszélyes szituációkba, de bátorsága, soha el nem apadó humorérzéke mindig átsegítette a nehézségeken. Most viszont a félelme kerekedett felül.

- Most mi lesz? Anya frászt kap, ha valami történik velünk.

Gizi is jól ismerte Klotild természetét. Miriam, Gizi nagynénje az evezőkért nyúlt.

- Hadd próbáljam meg én - kérte. - Talán nekem jobban sikerül.

Bár Gizi és Miriam rokonsági kapcsolata nagyobb korkülönbséget feltételez, a két lány azonban majdnem egyidős, mert Miriam tiltott szerelem gyümölcse. Apja, aki Gizinek nagyapja, élete derekán szánta el magát egy kis kiruccanásra, melynek eredményeként született Miriam. Persze az idős férfi minderről csak akkor szerzett tudomást, amikor Miriam már a felnőtt korba lépett, de Nándor Tódor elfogadta a kihívást, és magához vette az elárvult lányt.

A Nándor-családról itt írtunk