„Részemről az utóbbi évek legjobban várt szezonja következik!"
"De ő énekel csak, énekel, ez maradt minden fegyvere."
„Következmények nélküli világ"
„Cél előttetek, tábor mögöttetek!"
„Nekünk hűség a becsületünk..."
„Tudjuk a múltat, éljük a mát, hisszük a jövőt!"
„Most elválik az ocsú a búzától - a pályán és a nézőtéren egyaránt..."
„Igazán nagy bajban derül ki,ki kire,kikre számíthat!!!"
„Mindörökké...!"

A fülnek dallamok, a szemnek színek, a szájnak ízek, a léleknek katarzis és megértés, a testnek ölelés, a szívnek szeretet, a karnak érintés, a lábnak út, a közösségnek azonos szellem az ajándék. Ezek együttes birtoklásával válhat valaki igaz személyiséggé. A sors mámorító fűszere lehet, ha valaki megkapja két helyről is mindezeket. Egyrészről odahaza, abba a fészekben és közegben, amit otthonnak tekint, másfelől ott, amiről most szólni szeretnék, egy másfajta közösségben, másfajta emberek közt, akikkel szintén szoros köteléket alkot. Ez itt pedig nem más, mint a körmendi kosárlabda. Amit nehéz elmagyarázni, hogy a maga múltjával, a megélt és átszenvedett harcokkal, diadalmakkal, kudarcokkal együtt mit is jelent pontosan, mivel nem konkrétan kifejezhető a létezésének alapja, de közülünk majdnem mindenki hasonló dolgokra gondol, ha meglátja a három betűt egy rendszámon, egy logón, vagy egy szóban egymást követő betűkként: MTE. Valahol belül, egész mélyen, ahol nem a szavak alkotják a megértés lényegét, ott mozdul meg valami e három betűt láttán. Következzék pár gondolat akkor az MTE jelenéről, és vizionált jövőjéről.

A nagy hagyományokkal és diadalmas múlttal rendelkező MTE három évvel ezelőtt, megismételve korábbi sorsát, ismét a felhalmozott hiány miatt - ami a siker reményében alakult ki - komoly kríziseken ment át. Akkor is, ahogy már jó hosszú ideje a hétköznapi sok, apró, számunkra láthatatlan problémák közepette a fő cél nem lehetett más, mint menteni és továbbélni. Az akkor megmentőként érkező vállalkozó szerepvállalását ünnepelve fogadtuk mindannyian, és így visszagondolva, hogy akkor erre vetette a szél, köszönettel tartozunk neki. Így utólag megállapítani, hogy mi lett volna a körmendi kosárlabda sorsa, ha akkor nem úgy alakulnak a dolgok, nincs halandó, ki meg tudná mondani. Hatalmas álmok és célkitűzések alkottak egységet a nekifeszült munkával, melyekből volt, ami reálisnak tűnt, volt ami túlzottnak, de mint a saját érdekeit védőknek, hangzatosak voltak a jövőképet felállító tézisek. Aztán a realitás győzött, az azokat túlszárnyaló álmok elmaradtak, de a mindenki számára legfontosabb dolog megmaradt: az MTE.

A hétköznapi életet azóta is uraló nyomasztó kilátástalanság, a jövőtől való félelem itt is gyökeret eresztett, a „kint" megélt káoszt elkerülhetetlen módon bevittük a lelátókra és a pályára is. Ennek, ha nem is gazdasági, de morális kihatása elkerülhetetlenül következménye lett, mégpedig az egyetértés meglazulása. Azt lehet mondani, hogy nem sajátságos jelenségről van szó, sajnos általánosságról. A gőz kieresztésének helyszínét nem sikerült teljes egészében megőrizni egy bebástyázott szigetként, behatolt az ellenségeskedés, és megváltozott a történésekre vetülő tekintetek milyensége. Ami számomra igazán fájdalmas, hogy a hosszú évtizedek alatt uralkodó hit, a közösségi összefogásban rejlő erők látszottak halványulni, melyre nem biztos, hogy a felelősség keresése a megfelelő válasz, mivel az csak további ellentétet generálhat. Sajnos ezek miatt a dolgok miatt vesztettünk el lelkeket mind a pályán, mind a lelátón.

Nagy feladat lenne ezeket a hibákat orvosolni, és vallom, hogy meg is kell próbálni, de nem mindenáron. Azonban a múltról most többet nem szeretnék írni, mert változtatni rajta nem tudunk, csupán tanulni belőle. Azt viszont kötelező jelleggel. A cél nem lehet más, mint a sérelmeket a mocsárba tiporva új időket írni, melyek méltók a múlthoz, és reményt adhatnak a jövőhöz. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükség van a régen híres körmendi összefogásra, a közösség erejére és a szívre.

Egy klasszikus cikknek valahogy úgy kellene folytatódnia, hogy megpróbáltuk elérni a klubnál XY-t a kialakult állapottal kapcsolatban, ám nincs szükség erre, mert a helyzetet ismerjük, nagyjából tudjuk az okait, illetve a média természeténél fogva nem képes a tényeket, az érzelmeken is alapuló valóságot megjeleníteni ilyen formában. Tudjuk, hogy a nyár folyamán a jövő évi csapat építésénél komolyabb feladatok váltak időszerűvé, mivel a fent említett „megváltó" - akinek továbbra is az akkori és utána is valós szerepvállalását köszönjük - nem tudta tovább vállalni a klub működtetését, és tetemes hiányt maga mögött hagyva megvált a csapattól. Hírként azt vártuk, hogy a következő szezon gerince legyen alakulóban, ezzel szemben a halál angyala szőtt szerelmet az MTE-vel.

A frigy sokunk álma szerint nem jött létre, bár Ámor nyila ismét komoly sebeket ejtett mindenen, ami az MTE-hez köthető. A „most mi lesz..." kezdetű mondatok lengték be a fórumokat, a telefonok mikrofonjait, de leginkább a piros-fekete lelkek néma hatalmasságát. A hangok még mindig erről szólnak, de a túlélés úgy néz ki alakot ölt, és ismét nekivágunk egy „romantikus", és erőt próbáló szezonnak. A haláltánc elmarad, ehelyett egy közösséget építő, a dolgokat a helyére tévő időszak kezdődhet. Biztosan kijelenthető, hogy ebben az idényben, kinek a testére feszül a piros-fekete textil, az a fizikai erőt meghazudtoló módon fog oroszlánként nekimenni a vele szembe jövőnek, és ettől lesz igazán körmendi minden, ami a csarnokba, és azon kívül fog történni. Azonban ez még várat magára két hónapot, de bízom benne, hogy akik itt találtak rá barátokra, egy egyedi szerelemre, az őrületre, azok most mind itt lesznek velünk, és beleüvölthetjük mindenki fülébe, hogy „Voltunk, vagyunk, leszünk...!".

A legelső, cikket felvezető idézetek minderről tanúságot tesznek, melyek a velünk közösséget alkotók gondolatai az életük egy fontos darabjáról. Ha lehet hinni a hullócsillagot követő kérések beteljesülésének, akkor idén, bár nem leszünk bajnokok, de akként fordulunk a csapat felé, mint akik aranyat hordanak nyakukban. Ki fog derülni, kinek fontos az MTE, és kinek csak a siker, az eredményjelző. Bár hittel és becsülettel még a csoda is lehet ismét lakótársunk odabent, mint ahogy korábban is éltünk együtt.

És álljon itt egy hír is, ami már nem újdonság, ám annál inkább meglepő és fájdalmas: Németh István nem Körmenden folytatja pályafutását. Szerettük volna, de az élet felülírta a vágyat. Sok sikert neki!

„Bús düledékeiden, Körmend romvára megállék;"