Ez év tavaszán megfordult a fejemben az a mai szemmel már teljesen értékelhetetlen gondolat, hogy énekléssel foglalkozó, azt napi szinten, és nem csak a fürdőszobában űző, állandó kisebbségi érzéssel és önértékelési zavarokkal küszködő nőként beadjam a jelentkezésem az újrainduló X-Faktorba. Ismerőseim biztattak, ott a helyem, próbáljam meg, miért is ne. Így tettem.

Jelentkezésem beadása után hetekig semmi reakció az automatikus válaszlevelet kivéve, amiben a „majd értesítünk" szokványos szöveg szerepelt. Egyszer aztán kaptam egy e-mailt, hogy mivel már többször próbáltak a mobilomon elérni, de nem sikerült, ezért most utolsó lehetőségként ilyen módon jelzik, hogy hívnak és várnak adott napon reggel 9-kor a nagy válogatásra, külön kiemelve a kérést, miszerint legyek pontos.

Hamar túltettem magam azon a gyanús tényen, miszerint engem egyáltalán nem keresett senki a mobilomon, aki ne ért volna el, pedig már itt gyanakodnom kellett volna, de a lényeg, hogy megérkezett a levél, és megvan az időpont, mehetek. Győrből egy - számomra - nagyon korai kelés után 9.03-kor gördültünk be a nevezetes székház elé, izgulva, hogy jaj, mi lesz, elkéstem, pedig kérték a pontosságot. Persze az a mérhetetlen tömeg, ami ott fogadott, szintén magamhoz téríthetett volna, de nem, én a „ha már eljöttem, maradok" hozzáállásommal besoroltam a tömeg közepére, majd-csak-lesz-valami alapon.

Takács Nikolas az X-Faktor Sztárjai koncerten az Arena Savariában

Nos itt követtem el azt az óriási hibát, ahonnan már nem volt visszaút. Egy ideig ugyanis nem történt semmi, majd megjelent a tömeg másik fele a hátunk mögött, aztán órákon át (értsd: órákon át!) gyakorlatoztunk, meg vágóképeket vettünk fel, meg üvöltöztük, hogy X-Faktor, amivel egyébként az égvilágon semmi baj nem lett volna - elvégre ez egy televíziós műsor, fel kell hogy vegyék, és elsőre nem megy ekkora létszámnál -, ha közben legalább haladtunk volna előre. Lehet, hogy az elején beengedtek 4-5 embert, de ezt a több ezer fős tömeg nem észlelte. Semmi baj, birkamódra várakoztunk, közben betereltek minket egy kordonlabirintus-rendszerbe. Mire mi, a tömeg hátsó harmada odaértünk, írhattunk már olyan délután 2 órát. Csak halkan jegyzem meg, hogy fél 10 óta tűzte a fejünket a nap minden árnyékolás, vízvételezési lehetőség, plusz mosdó és wc nélkül. Persze a részvétel nem kötelező, érkezik rögtön a jogos felvetés.

Nos hogy ezt tovább ne részletezzem, végül, olyan 4 óra felé kidőltem a sorból, és ájulás-közeli állapotban csatlakoztam a páromhoz, hogy igyak egy kis vizet, meg egyek egy falatot, plusz elintézzem folyó ügyeimet a közeli gyorsétteremben, ahol kaotikus állapotok fogadtak minket, hiszen nyilvánvalóan mindenki ott tette ugyanezt. A mosdó tükrébe nézve döbbenten láttam, hogy a fejem, nyakam és karjaim olyan vörösre égtek, mint a főtt rák, még szerencse, hogy legalább egy rövid ujjú póló és hosszúnadrág volt rajtam - voltak nálam jóval hiányosabb öltözetű hölgyek, akiket ennek köszönhetően konkrétan a mentősök részesítettek egészségügyi ellátásban...

Miután valahogy kievickéltem a kordonrendszerből (valakinek végre eszébe jutott, hogy pár helyen meg kéne nyitni, különben tömegesen és ájultan esünk ki onnan), és ettem-ittam, leültünk egy árnyékos helyre pihenni. Néztük a többieket, akik még mindig álltak és vártak, és csak álltak, és vártak, és nemhogy kevesebben nem lettek, hanem inkább egyre többen! Voltak ugyanis rutinos versenyzők, akik már eleve csak délután 5-re érkeztek, kényelmesen, kipihenten, ép bőrrel és jóllakottan beálltak az erősen lecsökkent sorba, így nekik már „csak" 2-3 órát kellett kibírni a késő délutáni, végre kicsit gyengülő, ám még mindig tűző napon.

Wolf Kati az X-Faktor Sztárjai koncerten az Arena Savariában

Amikor úgy éreztem, itt az idő, be fogok férni (közben magamban átkozva a napot, amikor erre adtam a fejem, egyúttal újra és újra eldöntve, hogy ha már itt vártunk egész nap, most már nem fogok úgy hazamenni, hogy ne jussak be), én is beslisszoltam a teljesen szétzilált kordonok közé. Este 7 óra magasságában végre sikerült is bejutnom az épületbe! Számoljunk csak tehát: reggel 9-től mindössze 10 órát kellett várakozni, nos, ez igazán semmiség.

A dologhoz hozzátartozik, hogy az épületben már minden roppant gördülékenyen zajlott, regisztráció, miegymás, meghallgatások, és még így is közel este 9 óra volt, mire kijutottam, és elmondhattam, hogy indulhatunk haza. Odabent a teljesítményemnek azt a legjavát nyújtottam, amit egy ilyen, szétégett, szétvárakozott, szétüvöltözött nap után lehetett - szerintem gyakorlatilag egy ép hang nem jött ki a torkomon, azt a rekedtes nyammogást meg, amit éneklés címén elővezettem, megértő bólogatással kísérték - nyilván látták, hogy jártányi erőm se maradt.

Nos mindezek után én természetesen egyrészt nem is számítottam semmiféle továbbjutásra, másrészt nem is vágytam rá. Ennek egyik legfőbb magyarázata, hogy jelentkezésemkor még nem láttam egyetlen X-Faktor adást sem, csak ezután az ominózus nap után kezdtem visszanézegetni neten a korábbi részeket. Kár, hogy nem korábban, mert megspóroltam volna egy egész napos tortúrát, plusz egyheti fájdalmas bőrkenegetést. No mindegy, ezek után viszont fokozott figyelemmel kísértem a végül adásba került versenyzők teljesítményét, és a következő részekben már erről lesz szó.