Az X-Faktor válogatójára valami oknál fogva a lehető legrosszabbakat, és közepes, silány, majdnem jó, kitűnő, kiváló, és átlagos (önjelölt) énekeseket egyaránt behívtak. Ennek kapcsán jegyezném meg halkan, hogy nem igazán látom értelmét az előzetes castingnak. Emlékszem a kordonok közt hömpölygő tömegből hihetetlen, azaz felejthetetlen arcokra, akiket viszontláttam a válogatásokból készült adások valamelyikében, de érdekes módon egyikük se jutott nemhogy tovább, még a dal végére sem. Mi lehetett a célja az előzetes rostának, ha bőségesen behívtak olyan embereket, akik a fahangjukkal és szörnyű kiállásukkal már nem nevettettek, inkább sírásra ingereltek? Miért adták ki ezeket a helyeket nekik, miért nem hívtak be helyettük olyanokat, akik igenis hogy tudnak énekelni (legalább 4-5 elképesztően jó hangot tudnék most visszaidézni szintén a castingról)?

Arról ne is beszéljünk, hogy az elmondások alapján volt, akit egyszer, volt, akit háromszor is behívtak ugyanabban a pár hétben, de hát ebben már nem is keresek logikát. Egyvalami biztos: ha egy önkritikára képtelen, magáról valamiért többet gondoló (magyarán az önértékelési zavar széles spektrumának velem ellentétes végén leledző), de sajnos kevésbé tehetséges embert ilyenkor visszahívnak, azt nemhogy lelomboznák, hanem igenis elhúzzák előtte a mézesmadzagot. Óriási lebőgés a tévében azt nyilatkozni, hogy „szeretném megnyerni a versenyt", majd amikor meghallod a hangját, fuldokolva kezdesz levegő után kapkodni a döbbenettől. Szégyen és gyalázat emberekkel játékszerként bánni, ilyen nyilvánosan megalázni, és berántani őket az egész mocskos díszletvilágba, miközben nyilvánvalóan sokkal tehetségesebb embereket hagynak kárba veszni (bár valószínűleg hosszabb távon mégiscsak ez a jobb).

No de megint előreszaladtunk egy kicsit. Álljunk csak meg, és szóljunk pár szót a mentorokról is, hiszen ők a televíziós műsorok sava-borsa (a fahangú és botlábú „tehetségek" mellett).

Összetételét tekintve nem tartom rossznak a mentorok csapatát (bár néha  kissé öklendeznem kell magától a „mentor" megnevezéstől, de hát egyfelől a licenc az licenc, másfelől még mindig jobb, mint a „Mesterek" megnevezés). Három férfi és egy nő jó arány, életkorukat tekintve is jó választásnak bizonyulnak - magyarul: áll mögöttük kellő tapasztalat, nem csak az „egyszer én nyertem egy tehetségkutatót" című dologról beszélhetünk. Határozottak, van véleményük, ami mellett kiállnak, és képesek foggal-körömmel harcolni egy-egy választottjukért. Még ha néha kissé műízű is ez a harc, azért mindenképpen értékelhető, hogy láthatóan komolyan veszik és élvezik is a dolgot. Különböző műfajok képviselői, így ízlésük is sokféle.

Volt szerencsém egy alkalommal vidéki, kislétszámú tehetségkutatón a zsűriben tevékenykedni, és elmondhatom, hogy elképesztően nehéz feladat, még ha csak 10-20 versenyzőről is van szó. A szerencsétlen mentorok elé viszont odaküldenek sok száz versenyzőt, akiknek sajnos csak kis hányaduk érdemli meg a részvételt. Ezt a megterhelést egyáltalán nem irigylem tőlük, akármire is hivatkozzanak egyesek (sokszámjegyű gázsi etc.). Akár showműsor, akár nem, ezervalahányszáz emberből kiválasztani 130-at semmiképpen nem lehet könnyű feladat.

A mentorok négyesfogata az első évadban érthetően még keresgélte a helyét, időnként bizonytalankodva, túlérzelmeskedve; a másodikban már jobban állták a sarat, komolyabbnak is tűnt a hozzáállásuk; a jelenlegi szériában viszont érzésem szerint időnként inkább a ló túlsó oldaláról kacsintgatnak vissza a szerencsétlen tévénézőre. Lehet, hogy a felvételek, vagy a vágások miatt, de nekem visszatetszőek a túlzások, a széles gesztusok, az óriási IGEN-ek és elbődülő NEM-ek. Néha persze megvillantják emberi arcukat is, de sajnos ez is áldozatául esik a nagybetűs KONCEPCIÓnak, amiben megtaláljuk a választ az elején feltett miértre is: azért hívnak be botrányosan szörnyű alakokat, hogy szórakoztassák a népet. Ennyire egyszerű.

Nos, kedves X-Faktor, az istenadta Nép nevében jelentem: szarul csináljátok.

Mentoraink azonban bírják a gyűrődést, csodásan megszerkesztett (néha izgalmasan ízléstelen) külsővel próbálják megmondani a tutit a jelölteknek. Az esetek nagy részében (már amennyit adásba adtak legalábbis) elfogadható a véleményük, amit még az sem tesz hiteltelenebbé, hogy a külföldi csatornáktól ellesett gigafelvezetéssel vonulnak be, hol helikopterrel, hol limuzinnal, hol yachttal, hol motorral, hol hőlégballonnal, hol űrrepülővel, hol csillaghajóval... (na jó, megelőlegeztem pár következő évadot is). Elvégre ez mégiscsak egy óriási show, és bár nehéz eltekinteni az üres, felfújt külsőségektől, mégis igyekszünk a lényegre figyelni. A magam részéről például pontosan azért jelentkeztem ebbe az egész őrületbe, hogy a zsűri elé kerüljek, és elmondják, mi jó, mi nem jó, vagy mi a nagy helyzet ezzel az egésszel. (Sokan kérdezhetnék, mit számít nekem az ő véleményük, de ezt ne feszegessük. Számít és kész, még most is, hiába fogom őket nagyon szidni pár fejezettel később. Azért ne felejtsük el azt, hogy mindegyikük a maga műfajában, stílusában és tevékenységében igenis sikeres, mégpedig joggal, és nem ezzel a sztárgyárral lett híres. Más kérdés, hogy egy Nagy Feró helyében forró vízzel öntözném a fejem, és szorgalmasan meakulpáznék, ha meglátnám magam ezekben az ízléstelen göncökben, amikben képesek neopunkrockernek öltöztetni a magyar rockzene egyik oszlopos tagját. Keresztes Ildikó is elbeszélgethetne néha a stylistjával, és a fodrászát is súlyos szavakkal illetném szívem szerint...)

Tegyük túl tehát magunkat a mentorok kinézetén, az énekelni nem tudó, alsónadrágra vetkőző, vagy szánalmasan vinnyogó, ordító vagy lehelő, műmell-mutogató és gusztustalanul vonagló, szánnivaló embertársainkon (ők is hibásak, persze, fogadjuk el). Lépjünk tovább azok felé, akik legalább valamennyire tudnak énekelni, mert hála a magasságos X-Faktor stábnak, belőlük is akad egynéhány, és én itt most inkább szeretnék végre velük foglalkozni.

Ők megint csak két részre oszthatók: azokra, akik saját maguktól jelentkeztek és jöttek el, no meg vannak azok a szereplők, akiket az úgynevezett direct casting hozott el a nevezetes székházba, és a műsor szerkesztői, munkatársai vették rá, hogy jelentkezzenek. Őszintén szólva én ebben önmagában nem látok különösebben rosszat, ha tud énekelni, és odavaló, akkor jöjjön, ha nem, akkor remélhetőleg úgyis idejekorán kiesik (más kérdés, hogy a mentorházakba vagy az élő show-ba jutott jelentkezőknél mennyi az egyik, és mennyi a másik körből kikerülők aránya...). Egyetlen hisztim a színészek/színésznők részvétele. Nézzük csak meg: valaki színész(nő), színpadon van, ez a munkája, ez a hivatása; ehhez hozzátartozik természetesen, hogy énekelni is kell neki (meg táncolni is). Aztán hirtelen úgy dönt, hogy áááá, nekem énekelnem kell, mégiscsak ez a lényege a dolognak. Nos az én ízlésemnek egy kicsit túl sok volt az idei válogatásban az innen kikerülők aránya. (Jegyezzük meg azért azt is, hogy színpadi színésznek lenni mostanában sajnos nem nagy életbiztosítás.)

Az X-Faktor négyadásnyi válogatójában korántsem szerepelt mindenki, még azok közül sem, akik a táborba továbbjutottak. Nyilván (és logikusan) úgy történik a vágás, hogy már tudják, ki jut tovább az élő showba, így már itt is tudatosan több időt és hangsúlyt kapnak azok a szereplők, akiket később amúgy is alaposabban meg fogunk ismerni. Összességében elmondhatjuk, hogy a korábbi évek színvonalának megfelelően sikerült a szerkesztőknek összerakni ezt a négy adást: borzalmas, szánalmas és nevetséges kísérletek mellett láthattunk őszinte, tiszta és felemelő pillanatokat is. Többek közt itt volt Zámbó Krisztián egyetlen értelmes szereplése is, amit azért emelek ki, mert sajnos én az ő édesapjának művészetét, bár elismertem, de nem szerettem, és így eleve előítélettel tekintek a fiára is. El kell azonban ismernem, hogy a válogatón hiteles és tiszta volt - ám sajnos ezt akkor egyszer láthattuk csak tőle. A többiekről a következő agymenésemben ejtek majd szót.

X-Faktor: miért örülök, hogy nem kerültem be? - Magánvéleményözön - 1. rész

2012.10.27. - 01:30 | Orsó - Fotók: Büki László

Mindent a szemnek, semmit a fülnek? Előrebocsátom, szubjektív leszek a javából. Nem is lehet talán objektíven mérlegelni, ha egy ennyire furcsa - és ezt sajnos most negatív értelemben értem - műsorral találom magam szembe hétről hétre. Ráadásul én azon szerencsések közé tartozom, akik átugorják a reklámokat és nyálas kisfilmeket, mert én interneten követem ezt a tehetségkutatónak csúfolt, egyébként meg az úgynevezett szórakoztatóipari sorozattermékek egyik leggyatrábbikaként elkészített szörnyedvényt. No de kezdjük az elején.