Miután sikeresen átestünk a „szívritmus" szabályozó beavatkozáson, Ellánk megújult erővel vágott neki ismét az országútnak. Újra az arcomba csapott a menetszél, élveztem az őszi napsugarak simogató lágy melegét a tarkómon, miközben majdnem száz kilométernyi aszfaltot gyűrtem a nem éppen szériás kerekek alá. Ismét öröm volt az autózás, mialatt a nyár utolsó lágy lehelete kísérte utunk. Sunshine, rock n roll, alattad meg duruzsol a boxermotor, ez aztán az igazi autós califorgia!

De egyszer, aztán beütött a krach. A napot felhők takarták el, a szél is egyre hidegebben fújt, és Kalifornia is csak messzi álomnak tűnt. Ahogy azt mondani szokták az ördög sose alszik, valamint Murphy legfőbb törvénye szerint, ami el tud romlani, az el is romlik. Esetünkben sajnos ez hatványozottan igaz, főleg ha kedvünkért Murphy még az ördöggel is összefekszik...

Ella nem indult. Valami eltört, valami elszakadt, de legalábbis nem működött. Hosszas próbálkozások után, nagy nehezen megindult a forgattyús tengely, viszont sokáig nem jutottam vele, kb. 4 -5 métert tettem, aztán leállt. A para-intenzitásom egyre emelkedett. Próbáltam összeszedni az eddigi - koszon és olajon kívül - rám ragadt autószerelő tudásom, amivel  ha nehezen is, de mozgásra bírtam az öreg hölgyet, mert így ebben az állapotában inkább hasonlított egy megtört nénire. Vánszorgott, csoszorgott, néha-néha megbotlott.

Néhány bemelegítő kör megtétele után, gondoltam megfuttatom egy picit, hátha vérszemet kap, és visszanyeri erejét.  Sajnos ez nem következett be. Amikor két lábbal álltam a gázpedálon, miközben a mutató lesátrazott a hatvannál, éreztem, itt én már kevés vagyok.

Szerencse a szerencsétlenségemben, hogy másnapra volt az autóm előjegyezve a tervezett motorgenerálra, szóval próbáltam megnyugodni és életet lehelni az autómba. Sikertelenül, így Ella egy másik autó által támogatva, kötélen érkezett meg a szerelőműhelyhez, hogy majd a felújítást követően ismét a saját négy kerekén guruljon haza.