Ismét csodagyerekek vagyunk, bár csak maroknyian. Egész világot bír a jelenlévők közül mindenki, és a remek az ebben, hogy mindig kicsit ugyanaz az egy világ ezeken az estéken. Tamás nyitja az ajtót, mi belépünk, szállunk; minden ismerős, a dalok, az érzések, a ködös, semmibe (vagy inkább a Mindenbe) vesző tekintet, és mégis máshogy működik... Azt hiszem bátran kijelenthetjük, hogy kevés alkotó képes arra, hogy ugyanazzal a trükkel varázsoljon el újra és újra hitelesen... főleg, ha nincs is semmifele trükk...

Sem Tamásnak, sem az est vendégének, Németh Bencének. A Karak zenekarból egyre ismertebb fiú éppúgy ül le (elénk helyett) közénk a gitárjával, ahogy teszi ezt egy-egy hangulat, amikor egy percre belefeledkezünk az élet zajlásának apró, szerethető morajába.

Az öt dal, amit laza és jellegzetesen "trehány" stílusban hallhatunk - már ami az előadás stílusát és nem a dalok minőségét illeti - csendes vidámsággal szegődik társául a melankóliának, és mi mosolyogva hallgatjuk amint angol járdára hulló esővé válunk, vagy magyar szavak fedeztetnek fel velünk olyan hangulatokat, amik ott ülnek minden váratlanul lecsapó mosoly elején, vagy végén.

A különleges az állandóságban az, hogy része lehet életünk szürkének tűnő menetelésének, mi pedig hálával nyugtázhatjuk, hogy olykor ez az egyetlen dolog, amiben nincs semmiféle trükk...