Legutóbb egy egészen különös helyzetben láttalak színpadon: a Színikritikusdíj-átadón az életműdíjas Ecsedi Erzsébetet köszöntötted olyan színésznőkkel, akikkel a zalaegerszegi színház stúdiójából indultatok. Mesterként tekintesz rá?

A mester olyan hivatalosnak és csak a szakmára érvényesnek hangzik, Ecsitől viszont sokkal többet tanultam, szinte észrevétlenül, a színház mellett az életről is. Érettségi után kerültem a stúdióba, Ecsi talán egy évvel később érkezett vissza Kecskemétről Zalaegerszegre. A kislánya, Csenge egészen pici volt. Sokat vigyáztam rá, amikor Ecsi játszott. Rengeteg időt töltöttünk együtt, Ecsi a pótanyám lett, vigasztalt, tanácsot adott, ha kellett, mert én mégiscsak egy kései kamaszlány voltam akkoriban. Az biztosan az ő hatása, hogy rengeteg növényem van és szépen fejlődnek a gondoskodásomtól. Sok a közös bennünk: a nyitottság, a természet és az emberek szeretete. Azokban az években valójában ők voltak a családom. De persze dolgoztunk is közösen: a Ruszt József rendezte Csongor és Tündében ő volt Mirigy, én Ledér, a Rómeó és Júliában pedig ő volt a Dajka, én pedig Júlia.

Ruszt mit jelentett neked?

Őt a mesteremnek mondanám. Bár csak az említett két beavató színházi előadásában játszottam, de tőle kaptam meg a szakmai alapokat. Amikor A Rómeót elkezdtük, egyszer csak közölte velem, hogy igaz, hogy a próba tízkor kezdődik, de én menjek kilencre és vigyek magammal lapos talpú cipőt. Egyáltalán nem értettem, azt hittem, baj van. Kiderült, épp ellenkezőleg: azért kezdett bele a tréningezésembe, mert látott bennem valamit. Nem csináltunk nagy dolgokat. Sétáltam egy vonalon, miközben mondtam a monológot. Vagy zongora mellett állva mondtam, ő pedig a billentyűket ütögette, hogy megtaláljam a középhangomat. Szinte beskálázta nekem a „Robogjatok parázspatájú mének"-et. Nem tudtam, mit miért csinálunk, de csináltam szorgalmasan, és nagyon büszke voltam arra, hogy Ruszt József velem külön foglalkozik, hogy időt áldoz rám. Arra csak sokkal később jöttem rá, milyen stabil alapot kaptam tőle, de azt már akkor éreztem, hogy hirtelen önbizalmam lett ahhoz, hogy meg merjek szólalni hangosan és érthetően. Nyilván tapasztalatlan voltam, nem értettem a szöveg mélységeit, és bár kívülről úgy tűnhetett, tudok a vízen járni, az az igazság, hogy Ruszt verte le úgy a cölöpöket, hogy azokon biztonsággal végigmentem, és átjutottam a túloldalra.

Az egyetemen kitől tanultál olyat, ami mélyen beivódott, ami máig kísér?

Jordán Tamás és Lukáts Andor voltak az osztályfőnökeim. Gálffi László a művészi beszédet tanította, tőlük is sokat tanultam, de a legtöbb újdonságot szakmailag talán a zenés mesterséget tanító Méhes Lászlótól kaptam. Ha ő nem lett volna, biztosan nem merem elvállalni a Sztárcsinálók rendezését. Az ő óráinak köszönhető, hogy úgy éreztem, vannak a zenéből kiinduló színpadi ötleteim. Ne felejtsem ki Ladányi Andreát, aki szintén fontos alapot adott a mozgás, a tánc területén.

Ecsit említetted. Vannak még kollégák, akikkel dolgozva, akiket nézve valami fontosat lestél el a színészmesterségről?

A Nemzetiben ment az Oidipusz és az Oidipusz Kolónoszban egy estén, két felvonásban. László Zsolt játszotta Oidipuszt, aki minden előadás előtt bejött két órával korábban, hogy a súgóval végigvegye a szöveget. Ez a komoly felkészülés, az ő létezése a próbákon és a színpadon nagy hatással volt rám. De említhetném Molnár Piroskát, Hollósi Fricit vagy Kaszás Attilát, akivel a Hermelin olvasópróbáján egymással szemben ültünk. Ő lett volna Pálfi Tibor, az író, én a cselédje, de már nem volt alkalmunk együtt próbálni, mert alig egy hétre rá történt a tragédia.

Emlékszel, a kritikusdíj-átadón a díj átvétele után Mácsai Pali felolvasott egy hosszú névsort, színészeket, rendezőket, dramaturgokat, írókat, különböző életkorúakat, élőket és már halottakat. Szíven ütött az a névsor, hogy valaki mögött hányan állnak, akiktől tanult, akinek a tehetsége, odaadása kellett ahhoz, hogy az az egyetlen ember elismerést kapjon. Fontosnak éreztem, hogy rámutatott mennyire pici ez a szakma, hogy számít, hogy megbecsüljük egymást a múltban és a jelenben egyaránt.

(...)

A Kaszás Attila-díjra jelölés mit jelent számodra?

Repes a szívem, mert ez azt igazolja vissza, hogy tudok híd lenni, a kollégáim érzik, hogy őket képviselem a művészeti tanácsban. Ez a jelölés a lehető legszebb visszajelzés. Már az egészen megható, hogy eljutottam az utolsó körig, ahova rekordszámú, azt hiszem, 41 kolléga neve került. Végignéztem a névsort, és szeretném megköszönni azoknak, akik rám szavaztak. Nem is mertem remélni, hogy ennyien ismernek, tudnak rólam.

A teljes interjú itt olvasható!