A lenini sajtó formál, a nyugati informál

Szerdán délután három órakor, miután dr. Murai András, a Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék vezetője bemutatta az összegyűlt érdeklődőknek a volt BDF címzetes tanárát, Kepes András emelkedett szólásra. Az úriember titka talán abban rejlik, hogy tudja, miről beszél. Gyerekként, diplomata szülei révén megjárta Libanont, Dél-Amerikát, felnőttként tanult az USA-ban, dolgozott a Magyar Rádiónál, és több televíziónál. Olyan emberekkel készített interjút, akikkel előtte magyar riporter soha, és végeláthatatlan anekdotákkal rendelkezik az élet majdnem minden területéről. Talán nem is csoda, hogy azon kevés televíziós szakemberek, riporterek közé tartozik, akiről szinte mindenki jó véleménnyel van, akinek adnak a szavára. A tegnapi délután egy elég nehéz és többszintű kérdéssel kezdődött: mi a dolga a sajtónak? Az, hogy informáljon, vagy hogy formáljon? Vajon fontosabb-e, hogy mindenről tájékoztasson, vagy bizonyos esetekben inkább legyen emberi, szűrje meg az információt, adott helyzetben legyen inkább teljességgel etikus, mintsem rámenős? Az előadás címét is megmagyarázta: a lenini sajtóelmélet szerint a sajtó kollektív nevelő, kollektív agitátor, kollektív szervezet. Ebből tulajdonképpen hiányzik egy aprócska elem, az információ. Vagyis a lenini sajtó formál, a nyugati informál. Kepes már a legelején megszavaztatta a közönséget, igazán élővé, és interaktívvá téve ezt az egyébként nem túl interaktív műfajt. Az angolszász sajtó alapelve, hogy egyfajta házőrző kutya szerepét töltse be, hogy bárki van is hatalmon, annak mindig legyen meg a kritikája a sajtóban. Ez az alapelv olyannyira angolszász, hogy Európában, nyugaton sem ez a bevett és követendő.

Hatásmechanizmusok és valóság-showk

Mindezek után egy könnyedebb hangvételű téma következett és újra szavazhattunk; ezúttal arról, tetszenek-e a mai televíziós műsorok. Az általános tendencia az, hogy mindig megállapítjuk azt, hogy a televízió pocsék, ráadásul a legpocsékabb műsorokról érdekes módon mindenkinek részletes és mindenre kiterjedő véleménye van. A többség úgy gondolja, elkelne egyfajta beleszólás abba, milyen műsorok kerüljenek képernyőre (legyenek „értelmesebbek", értékesebbek). De ha ebből következően felmerül a cenzúra fogalma, máris visszakozna mindenki. Nehéz kérdés, nehéz a válasz is. Egy-egy ilyen beszélgetésből sosem maradhatnak ki a valóság-showk sem. Érdemes megjegyezni, hogy ezekbe a műsorokba nem hasraütésszerűen választanak szereplőket! Mindig kell, hogy legyen egy intrikus, egy könnyűvérű nő, egy szépfiú, egy apa-figura, és így tovább. A különböző, előre eltervezett helyzetek pedig előre nem várt reakciókat váltanak ki, mert a helyzet, ill. a csoport nyomása mindig nagyban meghatározza az egyén viselkedését. Ezen hatásmechanizmusok klasszikus példája egy amerikai szociálpszichológus híres kísérlete. Zimbardo a Stanford egyetemen csinált egy börtönkísérletet diákokkal. Véletlenszerűen döntötték el, hogy a kiválasztott önkéntesekből ki lesz rab és ki lesz börtönőr. A kísérlet nagyon rövid idő alatt irányíthatatlan lett, s bár két hetesre tervezték, hat nap után meg kellett szakítani. Az addig mentálisan és fizikálisan egészséges diákok elképesztő viselkedéseket produkáltak: a börtönőrökké lett hallgatók szadistává, agresszívvé váltak, fasiszta módszerekkel kínozták a rabokat, akik az idegösszeroppanás szélére kerültek a kísérlet végére. Mindebből jól látszik, hogy az adott helyzetnek, szituációnak mekkora hatalma van!

A gondolati síkon tisztába tett Győzike

A több mint egyórás előadás után lehetőség nyílt kérdezni is. Egy úriember rögtön Győzikéről érdeklődött, hogy megtudhassuk, vagy legalábbis árnyaltabban lássuk, vajon mi is az igazság Győzikével kapcsolatban. Kepes szerint Győzike egy igazán okos, intelligens ember. Komoly feladat mindenkinek, hogy a legkülönbözőbb helyzetekhez alkalmazkodjon, és ezt Győző jobban tudja, mint sokan mások. Igazi bohóc, aki pontosan tudja, mit várnak tőle, és hogy hogyan működnek a dolgok. Egy egyszerű, unalmas helyzetből is poént teremt, mert nincs benne annyi természetes szorongás és gátlás, mint a legtöbb emberben. Mindezzel egyetlen hiba van. A bulvársajtó teljességgel komolyan veszi ezeket a helyzeteket, amibe Győzikét „beleteszik", éppen ilyen komolysággal írnak is róla, így a valódi híreket már nem is vesszük komolyan vele kapcsolatban.

Annyit minden bizonyossággal elmondhatunk, hogy megint egy elgondolkodtató előadást hallottunk, ami talán megmozgatja a hallgatók (és a szép számmal összegyűlt középkorú hallgatóság) fantáziáját, és hajlamos lesz kicsit árnyaltabban tekinteni a mai sajtóra, a mai televíziózásra. Mert úgy gondoljuk, hogy ez volt a cél. Értelmesen gondolkodni, nem egysíkúan és elutasítóan, hanem több szinten, nyitottan. Legyen ez a tanulság mára. No meg az, hogy aki ezúttal lemaradt, az legközelebb feltétlenül nézze és hallgassa meg „a Kepest".