Bár a Gyógy-és Wellnessfürdő éjszakai fürdőzés sorozatának már többször volt különleges vendége, önálló esttel először tette tiszteletét Sárváron a hazai humoristák újabb generációjának jeles képviselője, Bödőcs Tibor.  

A Tinódi Gimnázium dísztermében került sor az előadásra, a helyszín gyakorlatilag meg is telt érdeklődővel. Hat óra után pár perccel sétált fel a színpadra az este főszereplője (azért csak a néhány perces csúszás, mert a takarítónő nem találta a szükséges kulcsot..., ez a kis közjáték aztán többször is visszatérő momentuma lett a műsornak), és teljes természetességgel, in medias res kezdett bele a mondókájába. A bő 80 perces fellépés egy minutum üresjáratot sem tartalmazott, okosan válogatott poénok, történetek egész hada vonult fel.

Tibor tisztában volt azzal, hogy a közönség már jól ismeri őt és előadásának főbb szereplőit. Erre utalt, mikor megkérdezte a publikumot, tudják-e, hogy hangzik jó barátja, Pepe "nyelvén", hogy „strandolni kéne menni". A közönség persze készen állt a válasszal: "tón vón' jó", s bár az első percekben kissé talán megilletődötten próbálgatták, mikor is illik tapsolni, csakhamar minden néző ráérzett az előadás ízére. A műsorban - ahogy azt Bödőcs Tibor ki is emelte közben - szerencsére nem sok szó esett a manapság oly' hálás témákról mint a politika és a köztévék „sztárjai". A történetek javarészt a saját életének meghatározó szereplőiről, személyeiről szóltak, ettől volt életszagú és persze "bödőcstibis" az egész.



Úgy 75 perc után aztán a humorista megköszönte a figyelmet, és levonult a színpadról, de egy perc elteltével már újra fent volt - úgy jött vissza, mintha elfelejtett volna még egy sztorit. A műsor után a beszélgetésünk alatt aztán egy számunkra egészen új arcát ismerhettük meg Tibinek: egy roppant intelligens, két lábbal a földön álló emberét. 

- Néhány éve a tesód, Podhorszky Gábor gitárestjén ülhettünk a vár dísztermében. Nemzetközi szinten jegyzett gitárművész - mi folyik nálatok a csapból Bucsuszentlászlón, ami ennyire kiteljesíti a tehetséget?

Hát, nem tudom, hogy van ez. Nekem fontos volt a bátyám, mint szellemi jégtörő, ő hívta fel a figyelmemet például Hrabalra is, meg jópár egyéb könyvre... Idősebb nálam két és fél évvel, egy öcsnek pedig mindenképp jó, ha húzza a bátyja felfelé. Úgyhogy a kérdésre nem tudom a választ, a tehetség egyébként is bonyolult dolog. Sok tehetséges ember van, akiről ki sem derül, hogy tehetséges, vagy nem bontakoztatja azt ki magában, vagy kiderül a tehetség, de nem szorgalmas, vagy épp szorgalmas, de mégsem annyira tehetséges az illető... ez egy bonyolult mátrix, amit nem lehet megfejteni egy mondatban, de Csíkszentmihályi Mihály Kreativitás, illetve Flow című könyvét, vagy Goethe Költészet és valóságát tudom ajánlani az olvasóknak.

- Az egyik legszimpatikusabb vonás az előadói arcodban a lokálpatriotizmusod. Elragadó melegséggel bírsz beszélni Bucsuszentlászlóról, meg az ottani emberekről. Tudatosan építetted erre a karakteredet, vagy a belső kötődés miatt nem is tudtad volna másra építeni, ha akartad volna sem?

Nem volt ez tudatos, nem tudtam az elején, hogy mi lesz az utam, a taóm, az elején pedig még nem is beszéltem annyit Szentlászlóról... mára viszont el is takar belőlem egy részt, mert a nagyobb néptömegek a "Szentlászlót" értik meg legkönnyebben, pedig van szó egy csomó minden másról is, a civilizáció nagy kérdéseiről - például, ha figyeltétek, akkor a mostani előadásban is témák voltak az okostelefonok, meg a HD-minőség, a technológia, a közélet... stb. - csak ezek a témák talán nem annyira közérthetők, de persze azért sokan értik ezeket is, sokan röhögnek rajtuk, pláne, ha úgy vannak becsomagolva a humor égszínkék celofánjába - ahogy Bohumil Hrabal írta - hogy az fogyasztható legyen, és a színpad is elbírja (Túl bonyolultan azért nem szabad fogalmazni...).



Szóval a "Szentlászló" az csak úgy jött magától - elkezdtem fellépni a Godot Kávézóban, a Dumaszínházban, és egyszercsak elfogyott az anyagom. Akkor még nem tudott annyi ember erről a műfajról, és hétről-hétre akadtak visszatérő vendégek, akik miatt meg kellett újulni, mert unalmas lett volna, hogy csak a közéletről és a tévés műsorokról van szó. Tehát meg kellett újulni. Ezek a sztorik megvoltak nekem már korábban is, csak mindaddig a kocsmaasztalnál maradtak. Emlékszem, épp a Kőhalminak meséltem őket, aki pedig rögtön kérdezte, hogy "Meséled, vagy én fogom mesélni...?" Ez áttörte a kocsmatörténetek gátját. - így aztán muszáj volt beemelni a színpadra. A Showder Klub 2008-ban indult, de előtte már 2005-től voltam a Showderben, a Fábrynál.

- Amit csinálsz, némiképp közel áll a folklórműfajokhoz: a népmesékhez, anekdotázáshoz, de még az eszköztáradban is vélünk felfedezni folklórhoz hasonló elemeket. Van valamilyen alapja ennek a múltadban? Lehet rád úgy néznünk, mint egy formabontó hagyományőrzőre?

Ha úgy vesszük, akkor igen, hiszen a kortárs kultúráról van szó a műsoraimban, csak nem annyira távoli, archaikus dolgokról, hanem arról, amiket én láttam gyerekkoromban, meg amiket látok ma is Szentlászlón. Jó, hát el is csíptem egy ilyen életformát - a nagyapámnak a paraszti életformáját - ebből táplálkozom még ma is. Ami most már nem nagyon van... - az én fiamnak például nem tudom, hogy fogom elmondani, hogyan kell például tehenet itatni. Igen, hát a standup egy kicsit néprajz, egy kicsit írás, egy kicsit újságírás, egy kicsit színészet egyben - komplex dolog, de mégsem azonos igazán egyikkel sem, ez egy összegyúrt dolog. Formabontó hagyományőrző - ez jól hangzik! Szeretek játszani a formákkal, a Showder Klubban ezt lehetett is tapasztalni, játszottam például a mese formájával, de a paródiáim is arról szólnak, hogy egy adott formát, mondjuk egy mondóka formát, egy mese formát, vagy egy politikai beszédformát kifordítok a sarkaiból.



- A humor társadalmi, de lélektani szempontból is fontos egy közösségben. Amin nevetünk, azt kicsit közel engedjük magunkhoz, és belülről is átéljük - még ha esetleg valami problémáról is lenne szó éppenséggel. A humoristák innentől fogva kicsit a mai borúlátó emberek orvosai is. Osztod ezt a nézetet?

Élettanilag a nevetés biztosan jót tesz. Aki végigröhög 90 percet, az jót tesz az ő testének. És a megközelítési mód is fontos. Lehet hogy a végigült másfél óra után, - azon felül, hogy jól érezte magát - megerjed valami a hallgatóban, és utána maga is humorral tekint politikusokra, vagy a világra. Ez pedig csak jó lehet. Nem szoktak például úgy háborúzni, hogy kedélyesen viccelődnek egymással a felek. A másik oldalról pedig magamnak is fontos, hogy kibírjam a valóságot, mert a receptoraim meglehetősen érzékenyre vannak állítva, a humorral pedig fel tudom dolgozni azokat a traumákat, amik érnek. A humor számomra egy olyan szkafander, amellyel a földi viszonyok között lehet létezni.

- Ha már itt tartunk, szerinted mi a fontosabb? Megfelejtkezni a gondokról és könnyebb, vidámabb dolgokon nevetni / elterelni kicsit a saját figyelmünket, vagy pedig fordítani egyet a világon és magukat a gondokat szemberöhögni?

Sok idevágó elemzés van. Én annyira nem az elméleti oldalával foglalkozom ennek a területnek, de azért olvastam Kosztolányitól, meg Bergsontól elemezéseket, hogy a humornak - nagyon röviden - az a lényege, hogy körüljárjuk a dolgokat. Meg lehet nézni jelenségeket több oldalról, és szinte semmi nem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik. Az irónia is arról szól, hogy egy kis fenntartással viszonyulunk mindenhez - hátha nem is úgy van az.... Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne állítani semmit. De igen! De nem! :) A humor kétértelművé teszi a dolgokat és az ellentmondásosságaikra világít rá.

A teljes cikk itt olvasható!