Míg Radnóti Miklós februárjában „Megvillan a nap. Megvillan az ég." (Radnóti Miklós - Február), Sziveri János már nem tud ilyen idilli utolsó harmadot, könnyed jeges harmatot szórni a télbe. 1990 februárja kihűtötte szenvedélyes hitét magában, a versben, az irodalomban, s lett halála után is halhatatlan, „Szinte leírhatatlan" (Sziveri János - Keserű só), annak a költői nyelvnek hálát rebesgetve, melyet költészetének alkotott. Halálának 25. évfordulóján kavarjuk fel kávénkat a köd fehér tejével és emlékezzünk az emberre, s a műre, melyet az idő vasfoga sem pusztíthat el.

Sziveri János a Vajdaságban született, s csak életének utolsó néhány évében költözött át Magyarországra. Bár nem volt politikus költő, érzékenyen érintették az őt körülvevő társadalmi működések, s ha a szó legszorosabb értelmében kigöngyölítve lenne köztünk ma is kortárs, talán egy slam-színpadon hallhatnánk egy társadalomkritikus szöveget tőle, s feje felett nem a reflektorok, hanem a hit autentikus-kalapos magabiztossága vakítana. Ha Jancsó Miklósnak köszönhetjük, hogy 'hiszünk a dalban', akkor Sziveri Jánosé legyen ma az érdem, hogy hiszünk a versben is.

TÉL

I. „s künn a köd fehér tejébe
aranytojást ver a hold"
(B. M.) 

II. „S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig
szürkébb lesz a világ, - mintegy a ridegség
Elönti majd a dolgok leglényegét, lehatol s a por is itt fenn
Mindegyre elhatalmasodik . . .'"
(F. M.)

III. - Mondd, miféle csönd sarjad. S miféle zaj.

„Télbe csapódik a homlok.
És ijedten csüngnek a lég közepén, sűrű kottaként,
a fagydenevérek." 

- Semmit nem ismerek.
„Takarja a rezgést, a mozgást. Béna tagja lüktet.
Egyre lüktet. A megszűnés ritmusa ez."
- Semmit nem értek.

- Semmit nem tudok.
„Bár itt a tűz, a víz és egyre csak fertőtlenít:
fertőtleníti fehér ruhánkat a mész.
A korom földtől égig, égtől földig feszül.
H a röppen is, nem madár. Kardként döfköd felénk
a nád, a sás. Szárazon verődik egymáshoz
a leheletnyi rög. Szürkék ezüstösek." 

- Semmit nem tudok, látok, ismerek. Semmit nem értek.
„És fertőtlenít. Egyre fertőtlenít a mész. És lüktet.
Reszket, mint riadt, kimunkált vesék, a korom. 

Tollait borzolja a fa. És gubbaszt. És rugaszkodik.
Megszűnnek rajta a férgek mozogni. 

Takarja a mozgást a rezgés, a rezgést a mozgás."

- Nem értem.
„Én sem. És azt sem, miféle szándék cifráztatja velem
a nyelvet,
ily konok időben, mikor a szólás is nehéz.''

CSAK NÉHÁNY KEGYETLEN KÉP

Sz. Z.-nek 

I. Magammal csöndben békülök.

II. És szóla égföld-hangján az Úr: - „Én vagyok az Alfa
és az Omega, az Első és Utolsó. Mindenség-testem
tüzes, mint elfagyott végtagok. Mint hajnal
csontján fárad, féltve hűvösét, a harmat."
És inte mindenség-karjával az Úr.

Fegyelmezett,
kimért a mozdulat. Mintha, éppen, újra-tanulná
lépteit a Bölcs: szigorán nem ver át tekintet. 

III. És kitárja mindenség-lelkét az Úr: - „Részek
ütközője lettem. Törvényeik megbonthatatlan
maszlaga. - Bujkál ereimben a kárhozat... " 

IV. - „Várok hajszálnyi réseket, lesben állva,
mint az ék a szétnyíló kerékagy fölött."

Ajánlás:

Barátom, ez kísért. És mindez, ha olykor összecsap. És nehéz
sátrába von a képzelet. Mindenkor a kérdés:
vagyunk-e őseinknek eléggé Romlott Virágai.